Mozgó célpontok?

bevándorlókMottó:Az idegent ne nyomd el!
Tudjátok milyen sorsa van az idegennek,
hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptomban. ” (Kiv 23,9)

Tegnap kitöltöttem a bevándorlás és terrorizmus tárgyában megküldött nemzeti konzultációs kérdőívet, mert elvem az, hogy ha kikérik a véleményemet, válaszolnom kell, tudásomhoz mérten. Látnunk kell azonban, hogy ez a kérdőív nem alkalmas  érdemi társadalmi vita eszközéül, csupán a lakosság hozzáállásának mérésére szolgál. A kérdéskör azonban fontosabb annál, hogy pusztán a feltett kérdésekre válaszoljunk.

Először is látnunk kell, hogy az emberiség folyamatos mozgásban van: az ember lakóhelye és a mindennapi cselekvésének helyszíne az ember élete folyamán gyakran megváltozik, még ha ez nem szükségszerű is. Ez már az őskor óta így van: ennek hiányában az emberiség el sem terjedt volna a földön, de ne csak erre gondoljunk, hanem arra is, hogy ezekben az ősi közösségekben a nők úgy csatlakoztak egy férfihoz, hogy elhagyták saját közösségüket, és a férfi családjába illeszkedtek be. Ilyen értelemben ezekben az ősi közösségekben minden nő bevándorló volt, és minden férfi bevándorló gyermeke.

Másodszor azt is világosan kell látnunk, hogy ez a mozgás nem csupán egy emberi egyed térbeli helyzetének megváltozását jelenti, hanem – mivel az ember társadalmi létező – ezért társadalmi hatással bír: hat arra a közösségre, amelyet elhagy, és hat arra, amelynek területére kerül, továbbá hat a vándorló ember társadalmi kapcsolataira is: egyes kapcsolatok meglazulnak, esetleg meg is szűnnek, míg újak keletkeznek, esetleg szorosabbra fűződnek. Ezen túlmenően a vándorló személy életmódjára is kihathat, adott esetben jelentősen meg is változtathatja azt, azonban ez nem cseréli ki teljesen a vándorló személyiségét: kultúrális kötöttségei megmaradnak, mégha személyiségjegyei, viselkedése, szokásai némiképp alakulnak, megváltoznak is.

Éppen ez utóbbi sajátosságból adódik, hogy a lakóhely és cselekvési tér megváltozását nem tekinthetjük pusztán az egyéni mozgásszabadság puszta megnyilvánulásának, és ekként egy alapvető emberi jog által védett cselekvésnek, hanem annak társadalmi jelentőségét is fel kell ismernünk, vagyis választ kell adnunk arra, hogy ennek az alapvető jognak a gyakorlása mennyiben egyeztethető össze mások alapvető jogaival és a közérdekkel. Ezt a jelenséget már csak azért sem tekinthetjük egy emberi szabadságjog puszta gyakorlásának, mert sok esetben nem önkéntes alapon , hanem kényszer hatására (kitelepítés, száműzés, elüldözés, hadifoglyok s a lakosság elhurcolása, lakosságcsere, emberrablás, emberkereskedelem stb. következtében) történik; a társadalmi hatások azonban jórészt függetlenek a vándorlás önkéntes vagy kényszer-jellegétől.

Jól kell látnunk, hogy a bizonyos szempontból egynemű közösségen belüli mozgás is okozhat, illetve jelezhet problémákat. Ha például a falusi fiatalok a városba költöznek, emiatt faluhelyen munkaerő-hiány és vásárlóerő-hiány lép fel, a falvak elöregednek, illetve elnéptelenednek, az öregekről való gondoskodás nemzedékek közti láncolata megszakad, a fiatalok feletti, az idősebb nemzedék által biztosított társadalmi kontroll meglazul. Ugyanakkor a falusiak városba vándorlása általában életmódváltással is jár: a városban a fiatalok inkább ipar, kereskedelmi vagy szolgáltató tevékenységet folytatnak; a mezőgazdasági tevékenység által megszabott életritmushoz idomult szokásrend viszont a városi környezetben sokszor alkalmatlannak bizonyul a mindennapokban, elavult, értelmét vesztett rítussá válik, ugyanakkor a városi élet kultúráját biztosító szokásrendet is meg kellene tanulni.

A látszólagos életmódbeli azonosság ellenére a tősgyökeres városi lakosság és a vidékről betelepülők közötti kulturális különbség megmarad, és feszültségek forrásává válhat (vannak olyan Budapestre felköltözött vidéki ismerőseim, akik mindmáig úgy szidják a “pestieket”, mintha ők nem ennek a “bűnös” közösségnek a tagjaiként élnének). A városban még idegenül mozgó vidékiek sokszor kisebbrendűségi érzéssel küzdenek, mert nem érzik magukénak a városi környezetet, ezért nem is érzik magukat a város egyenrangú gazdáinak, a vidéki élet emléke pedig megszépül, mert az otthonosság érzése kötődik hozzá (noha nyilván oka volt az elköltözésnek és életmódváltásnak, vagyis vidéken sem volt annyira jó az élet, hogy ottmaradjanak); a tősgyökeres városiak pedig a kialakult rendet és az ahhoz kapcsolódó otthonosság érzését féltik a betelepülőktől, és attól tartanak, hogy az idegen szokások megjelenése és elterjedése miatt saját életüvitelüket is kénytelenek lesznek megváltoztatni.

Ugyanezek a félelmek és feszültségek annál erősebben jelentkeznek, minél nagyobb a kulturális különbség a helyiek és a betelepülők között, különösen, ha valamelyik vagy mindkét fél részéről hiányzik az alkalmazkodás készsége (képessége vagy szándéka). Ebben az esetben vagy a helyiek űzik el a nemkívánatos, alkalmazkodásra nem kész betelepülőket, vagy a betelepülők űzik el a helyieket, illetve kényszerítik rájuk saját szokásaikat. Mindkét esetre van példa akár a magyar történelemből is: az előbbire a Német Lovagrend elűzése  a példa a XIII. századból, amikor a befogadott lovagok Magyarországon is saját állam építésébe kezdtek, mire II. András király haddal ment ellenük, és elűzte őket az országból; utóbbira pedig az erdélyi románok és a délvidéki szerbek, akik miután a középkor végén, a kora újkorban nagyszámban települtek be a magyar területekre, egy idő után önállóságot követeltek, majd az elszakított területeken részben a magyar lakosság elüldözésével, részben erőszkos beolvasztásával, részben nemzetiségi elnyomásával rendezkedtek be.

Látni kell ugyanakkor azt is, hogy ha a betelepülés világos, méltányos és ésszerű feltételrendszer szerint történik, és a helyi lakosság elég erős ahhoz, hogy e feltételrendszer betartását szükség esetén kikényszerítse, akkor a betelepülők – alkalmazkodva az adott feltételekhez – harmonikusan bele tudnak illyeszkedni a helyi társadalom szövetébe, fontos szerepet tölthetnek be anélkül, hogy a helyi társadalom és kultúra szempontjából ez fenyegetést jelentene. Ha e feltételrendszer szerint elfoglalt helyzetét ez a közösség magáénak érzi, vagyis önazonossága részévé teszi, akkor ez a harmonikus együttélés akkor is fennmarad, ha a helyi társadalom esetleg meggyengül (erre jó példa a magyarországi svábok vagy a magyarországi kunok, besenyők, palócok és jászok esete); ha azonban kényszernek érzi, és nem teszi a feltételek alapján a helyi közösséggel kialakult viszonyt önazonossága részévé, akkor az erőviszonyok megváltozásával ez a harmónia is felbomlik (erre jó hazai példát szolgáltatnak az elszakított területeken élő szlovák, román és szerb közösségek).

Azt is látnunk kell ennek kapcsán, hogy mivel a betelepülők magukkal hozzák a kultúrájukat, a kulturálisan kódolt problémáikat is hozzák magukkal, tetézve az áttelepülés okai és a beilleszkedés nehézségei által okozott lelki sérülésekkel. Egy olyan kultúra hordozói, ahol például a nők alávetése természetes, ahol az erőszak és a bosszú nemcsak eltűrt, de adott esetben elvárt magatartás, ahol a vérségi-törzsi, illetve a vallási kötelék erősebb a jogi kötelezettségeknél, igen nehezen illeszkednek be egy olyan társadalomba, ahol – legalábbis elvben – a nemek egyenjogúsága, az erőszak és bosszú tilalma, valamint a törvény uralma a meghatározói az elvárt társadalmi viselkedésnek. Egy ilyen helyzetben a kulturális minták különbözőségéből adódó eltérés gyakran jogsértésben, sőt igen gyakran annak legsúlyosabb formáiban, bűncselekményekben jelentkezik: a nyugati világban a bevándorlók által a nők, illetve az izraeliták sérelmére elkövetett erőszakos bűncselekmények ezért nem pusztán egyéni viselkedési zavarokat jelentenek, hanem a társadalmi csoportok közötti kulturális feszültség lecsapódásai. Megjegyzendő, hogy a VIII. századi iszlám belháborúk jelentős mértékben a hódító arab törzsek közti törzsi villongások lecsapódásai voltak, ami jelzi, hogy az iszlám világ – a vallási fundamentalizmus meg-megújuló veszélye mellett – a törzsi szemléletből fakadó konfliktusokat is magában hordozza.

A bevándorlás problémája ezért a bevándorlást pusztán az egyéni alapjogok gyakorlásának tekintő és a kultúrák közötti értéksemleges egyenlőséget hirdető individualista-liberális szemlélettel nem kezelhető megfelelően, mert a kérdés egyik legfontosabb vetülete, a bevándorlás társadalmi hatásai, a helyiek szabadságára és alapvető jogaira gyakorolt hatásai figyelmen kívül maradnak. A bevándorlás akkor nem kelt társadalmi feszültséget, ha a befogadó állam a valós kulturális-szociális különbségeket, a betelepülő közösség fogadó állam által méltányolható igényeit és sajátos szokásait, a befogadó állam el nem fogadható szokásokból, a bevándorló közösség szociális, gazdasági és kulturális helyzetéből adódó feszültségeket figyelembe véve világosan, ugyanakkor méltányosam megszabja az együttélés kereteit, és szavatolja, hogy e szabályokat szükség esetén kényszerrel is érvényesíti, vagyis az ezeket megsértő személyeket vagy rászorítja azok tiszteletben tartására, vagy eltávolítja a felségterületéről.

Nehéz vagy szinte lehetetlen ugyanakkor a helyi kultúra fennmaradását szavatoló világos és mindenkire kötelező együttélési kereteket kialakítani és érvényesíteni, ha a helyi társadalmon belül is vannak olyan erők, amelyek eredményesen ügyködnek a helyi kultúra lebontásán és a helyi társadalom “átprogramozásán”. Ha tehát meg akarjuk védeni a nyugati kultúrát, akkor nemcsak a bevándorlók felé kell azt védelmezni, hanem a helyi társadalmon belül is meg kell erősíteni. Nekünk, akik számára a nyugati kultúra értékei fontosak, úgymint a természetes erkölcsi szabályok tisztelete, az egyenlő emberi méltóság, a szükségtelen erőszak és a bosszú elutasítása, a viták mindenkire egyenlőképpen kötelező törvények alapján, és nem törzsi, vallási hovatartozás alapján történő  elrendezése, a szeretet és megbocsátás értékének elfogadása, a másik személyének, vagyonának és szabadságának tiszteletben tartása, nem nézhetjük tétlenül, hogy kultúránkat elszakítsák természetes gyökereitől, tagadva a nyugati kultúra keresztény gyökereit, a keresztény erkölcsi tanítás alapértékeit a társadalom alapvető rendező elvei közül száműzve, aláásva ezzel a nyugati kultúra antropológiai gyökereit, életképtelenné, élhetetlenné és védekezésképtelenné téve a nyugati társadalmakat, ránk zúdítva az erkölcsi züllés természetes és természetfeletti következményeit.

Nem arra van tehát szükség, hogy hiszterikusan tüntessünk a bevándorlás ellen vagy mellett, hanem hogy tudatosan felmérjük a bevándorlás társadalmi hatásait, és méltányosan felmérve a bevándorlók és a helyi lakosság méltányos érdekeit, az állam teherbíróképességét és erejét, megszabjuk a betelepülés feltételeit és az együttélés kereteit, egyidejűleg mindent megtegyünk a társadalom belső erőforrásai, a közerkölcs, a hagyományos kultúra, a társadalmi szolidaritás és összetartozás-tudat védelme érdekében. Ennek hiányában ugyanis, ha szabadjára engedjük a folyamatokat, akkor a kulturális különbségek, a bevándorlók rossz anyagi, szociális és pszichés helyzete robbanáshoz vezethet, olyan robbanáshoz, amelynek megfékezése meghaladja az állam erejét, és egy, a nyugati kultúrára nézve végzetes polgárháborúba torkollhat, amely után a szabályokat már valószínűleg nem a régóta itt élők, hanem a betelepülők fogják megszabni. A betelepülők viszont, ha szabad kezet kapnak, a maguk képére formálják új otthonukat; olyanná, mint amilyen az a terület, ahonnan elvándoroltak, s akkor mi érezhetjük magunkat idegennek ott, ahová születtünk…

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: