Nehezített pálya

meredek_keskeny_osvenyMottó:Éhes voltam, és adtatok ennem.
Szomjas voltam, és adtatok innom.
Idegen voltam, és befogadtatok. 
Nem volt ruhám, és felruháztatok.” (Mt 25,35-36)

A legutóbbi bejegyzésem óta úgy tűnik, semmit sem javult a helyzet a bevándorlás terén: az idén hazánkba érkezett bevándorlók száma mára már meghaladta a százezret, és nem úgy tűnik, hogy ez a jelenség lecsengőben lenne. A rendészeti intézkedések, mint például a határt nem jogszerűen átlépő  bevándorlók elfogása és nyilvántartásba vétele, és ennek segítségével az alaptalan menedékkérelmet benyújtók visszatoloncolása abba az országba, ahonnan a magyar határt átlépték, nyilván szükséges  lépések, de korántsem elégségesek a probléma kezeléséhez. De nem jó megközelítés az sem, amikor abban bízunk, hogy Magyarország úgysem célország, tehát a menekültek előbb-utóbb odébbállnak. Nem azért, mert a célországokból hozzánk fogják visszaküldeni őket, hanem azért, mert a kulturális különbségekből eredő feszültségek akkor is visszahatnak ránk, ha az Európai Unió más tagállamaiban telepednek le. Ne áltassuk tehát magunkat: akit nem toloncolunk vissza, azokkal tartósan együtt kell majd élnünk.

Az ember, ha valami baj fenyegeti, ösztönösen igyekszik magát elzárni a problémák forrásától; ennek kifejezése a déli határon emelkedő kerítés, amely inkább a magyar állampolgárok biztonságérzetét erősíteni hivatott, illetve a bevándorlók felé a belépési tilalmat jelző jelképes szerepe van, mint tényleges védelmező funkciója. Egyrészt, a kerítés a határ magyar oldalán van, így akit csak a kerítés állít meg, az már jogilag belépett az ország területére, vagyis éppen úgy kell visszatoloncolni, mintha Debrecenben vagy Kapolcson fogták volna el. Másrészt, a rendőrök jelenleg is szinte minden határátlépőt elfognak, vagyis a magyar határvédelem elvben kerítés nélkül is működik.

A gond az, hogy a bevándorlók olyan tömegben érkeznek, hogy a magyar hatóságok nem tudnak velük mit kezdeni; a menekültügyi és idegenrendészeti eljárás viszonylag időigényes, ezért aki egyszer belépett az ország területére, nem lehet csak egyszerűen visszazavarni a határ túloldalára (nem is lenne értelme, mert másnap újra próbálkozna), megfelelő elhelyezésükhöz azonban nincs hely, ezért a nyilvántartásba vétel után inkább kezükbe adnak egy térképet meg egy címet, hogy melyik idegenrendészeti szálláson jelentkezzenek, aztán útjukra bocsátják őket; a bevándorlók többsége pedig ehelyett igyekszik folytatni az útját nyugatra. Ez rövid távon jó a hatóságoknak, mert nincs elég hely, jó a bevándorlóknak, mert esélyük nyílik a továbbjutásra, csak éppen ösztönzőleg hat az újabb bevándorlókra: Magyarország felé gyertek, mert itt tovább lehet jutni, és még a rendőrök se vernek meg …

Még mielőtt azt hinnénk, hogy csak a primitív magyar jobboldal viselkedik így a bevándorlókkal szemben, jelezném, hogy a nyugat-európai, “fejlett” társadalmak is így viselkednek, csak nem ennyire látványosan; nagyobb részben ebből is adódnak a problémák Nyugat- és Észak-Európában. A multikulturalizmus szómágiája ugyanis nem oldja meg a problémákat, csak a szőnyeg alá söpri azokat. “Mindenki szabadon élhet a maga kultúrája szerint egymás mellett, és a többségnek el kell fogadnia, hogy a másik úgy él, ahogy akar” (vagy inkább: ahogy tud). Vegyük észre, hogy a hangsúly valójában – miként azt a gyakorlat is igazolja – a “mellett” szón van: a bevándorlók a nyugat- és észak-európai országokban nagyon gyakran nem a helyi társadalom részeként, hanem a mellett élnek, a maguk kis elzárt világában, saját szabályaik szerint. Ennek legnyilvánvalóbb jelei a bevándorlók negyedei, ahol a bevándorlók teljesen a maguk képére alakítják a környezetüket.

Ez azt is jelenti, hogy ezekben a mini-társadalmakban más szabályok érvényesülnek, mint a többségi társadalomban: mivel a többségi társadalom életét elsősorban jogi szabályok irányítják, ez azt jelenti, hogy e közösségek nagyon gyakran a hatályos jogszabályokkal össze nem egyeztethető módon intézik az ügyeiket, és ezzel megsértik a fogadó állam jogrendjét. És sajnos ez addig valójában senkit sem zavar, míg a egymás rovására teszik ezt, a többségi társadalom irányában megnyilvánuló jogsértéseket pedig azért nem lehet szóvá tenni, mert ha valaki ezt összefüggésbe hozza az adott bevándorló közösségen belül uralkodó állapotokkal, bevett szokásokkal, könnyedén megkaphatja a rasszista címként, miként az is, aki csupán azt követeli, hogy a bevándorlók tartsák tiszteletben a helyi közösségek szokásait, és ne a többségnek kelljen a kisebbséghez igazodnia, hanem fordítva.

Már az első bejegyzésemben utaltam rá, hogy a fogadó államnak világosan meg kell szabnia a beilleszkedés feltételeit és kereteit, vagyis hogy melyek azok a szabályok, amelyek alól a kulturális különbségre hivatkozással sem mentesülhetnek. Most inkább a dolog másik oldalát világítanám meg: mi kell ahhoz, hogy a bevándorlók integrációja sikeresebb legyen, mint Nyugat- és Észak-Európában?

Először is, szögezzük le: a bevándorlókat nemcsak szép szavakban, hanem valóban be kell fogadni a társadalomba. A szép szavak mögé bújtatott elzárkózás – bármily természetes viselkedés – az erkölcsi alapját veszi el a közös szabályok és az alkalmazkodás számonkérésének.

Nem szabad engedni, hogy külön negyedek jöjjenek létre, “lehetőleg minél messzebb tőlünk”, mert ez középtávon visszaüt. Az elgettósodás veszélyét bárki megérti, aki emlékszik a VIII. kerület korábbi állapotára. Megjegyezném, hogy eddig is jöttek hozzánk bevándorlók, ráadásul viszonylag sokan Szíriából, Afganisztánból és Pakisztánból, de mégsem okozott ez problémát, a bevándorlókkal szembeni ellenérzést ez nem korbácsolta fel, mert ez nem volt látványos, hiszen nem külön negyedekben telepedtek le. Nyilvánvaló, hogy a mostani tömeg letelepítése ugyanilyen módon  nem egyszerű feladat, de kívánatos lenne, mert a többségi társadalommal fenntartott napi kapcsolat elsőrendű fontosságú a megfelelő szintű integrációhoz, és ahhoz, hogy az elszigeteltségből eredő elveszettség és gyökértelenség érzése, a médiából áradó hamis kép által felerősítve ne csapjon át a többségi társadalommal szembeni, részben irigységből fakadó gyűlöletbe.

A napi kommunikációhoz azonban elengedhetetlen a magyar nyelv ismerete. A bevándorlók többsége angolul is alig tud, magyarul szinte pedig alig-alig valaki, pedig az ázsiaiak könnyen elsajátítják a magyar nyelvet (tudom mit beszélek, évtizedekig laktam a mellett a kollégium mellett, ahol külföldi (távol-keleti, afrikai, arab) hallgatókat készítettek fel a magyar  nyelvű felsőoktatásban való részvételre, és ezek a fiúk és lányok elég jól beszéltek magyarul már egy év felkészülés után is …). E mellett számos bevándorló sem írni, sem olvasni nem tud, a latin betűket pedig nyilván eleve nem is ismerhetik.Hogyan kössön munkaszerződést, vegyen lakást egy analfabéta, hiszen ezeket a szerződéseket csak írásban lehet megkötni? Látható, hogy ez a hiányosságuk (a nyelvismeret hiánya és az írástudatlanság) alapvetően akadályozza beilleszkedésüket, és egyben kiszolgáltatottá is teszi őket.

Elsőrendű fontosságú lenne tehát, hogy a bevándorlókat – lehetőleg már az idegenrendészeti, illetve menekültügyi eljárás tartama alatt  – megtanítsák a magyar nyelvre, továbbá írni és olvasni, illetve a négy matematikai alapműveletre. A gyerekeknél magától értetődő, hogy tanítani kell őket, de a felnőtteknél is szükség lenne erre; a késztetést megadná azt, ha a befogadás feltétele lenne az integrációs készség megléte, amely magába foglalná a képzéseken való részvételt és aztán a vizsgát (az állampolgársághoz ma is kell magyarból és társadalomismeretből vizsgát tenni), később a munkaügyi központtal való együttműködést (ha egyszer dolgozni jönnek …).

Ez megoldaná azt a problémát is, ami vidéken komoly gondokat okoz: az idegenrendészeti szálláson lévők – mivel nincs mit csinálniuk – a településen lófrálnak, a helyi nyelv és szokások ismerete hiányában pedig különböző konfliktusokba keverednek a helyiekkel. Ha pedig már oktatjuk őket, jó lenne a befogadó közösséggel is megismertetni őket; nemcsak a helyi szokásokról és az alapvető jogszabályokról van szó, mert a kultúránk gyökeréről, a kereszténységről sem ártana, ha hallanának valami hiteleset (alapvető erkölcsi szabályok, alapvető keresztény dogmák, felekezetek), mert a saját vallási vezetőik gyakran megdöbbentő hazugságokkal traktálják őket otthon  (pl.: a Szentháromság: Allah, Jézus, Mária; a keresztények állatokkal közösülnek (!)  stb.), ami nyomban érthetőbbé teszi az irántunk érzett megvetést és gyűlöletet.

Természetesen az oktatás mellett igen fontos lenne a bevándorlók egészségügyi ellátásának megszervezése. Itt nem puszta humanitárius, hanem közegészségügyi szempontok is szerepet játszanak, hiszen a bevándorlók egy része olyan országból érkezik, ahol halálos járványok tombolnak, ezért igenis szükség lenne a bevándorlók járványügyi szűrésére, szükség esetén elkülönítésére és kezelésére. Ugyanilyen fontos lenne – különösen a gyermekek esetén – a kötelező oltások beadása, hogy az eddig elért járványügyi erőfeszítéseink ne vesszenek kárba.

Végül azokat a bevándorlókat, akik itt akarnak letelepedni, be kell vonni a társadalom életébe, képzés és munkavállalás révén, meg kell oldani lakhatásukat és foglalkoztatásukat. Itt csak a kezdeti szakaszban kell különleges intézkedésekkel támogatni a folyamatot, de egy ponton túl ennek az erőfeszítésnek bele kell olvadnia az általános szociálpolitikai rendszerbe, hiszen a cél nem a bevándorlók külön csoportként kezelése, hanem éppen ellenkezőleg, beillesztése a társadalom szövetébe. Ugyanazon társadalom tagjaiként ugyanazon szabályokat kell alkalmazni rájuk, mint a többi magyar állampolgárra, és ugyanazokat a szabályokat kell rajtuk számon kérni; együtt sírunk, együtt nevetünk, egy (politikai) nemzet vagyunk.

Ezen intézkedések nagy része állami megoldást igényel, de van valami, ami kifejezetten egyházi feladat. Nem feledkezhetünk ugyanis el két dologról. Egyrészt, a bevándorlók között bizonyosan vannak keleti keresztény testvéreink, akik hitükért sok szenvedést vállaltak. Nem zárkózhatunk el tőlük; testvérként kell segítenünk rajtuk, hogy érezzék: itt valóban keresztény országba érkeztek, ahol nem hátrány Krisztusba vetett hitük. Ne okozzunk nekik keserű csalódást, mert azzal Jézust csapjuk arcon! Inkább gondoskodjunk róluk; ne csak a testükről (bár az is fontos!), de a lelkükről is; szervezzük meg a keleti keresztények pasztorációját, mi, katolikusok, mint nagyobb testvér segítsük a magyarországi keleti keresztény egyházakat (Magyarországon az ortodoxok mellett örmény és kopt keresztény egyház is van!) abban, hogy ki-ki lehetőleg a saját rítusa, vagy ahhoz közel álló rítus szerint részesülhessen a szentségekben és a hit vigasztalásában.

Másrészt, nem feledkezhetünk el arról (amiről sajnos a nyugati keresztény testvéreink igen), hogy Krisztus parancsa (“Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek!” Mt 28,19-20) nemcsak a pogány, de a muszlim vallású népekre is vonatkozik. Nemcsak testi-szellemi értelemben, de lelki értelemben sem hagyhatjuk ezeket az embereket az út szélén, vallásilag sem kezelhetjük őket eleve örökös kívülállóként, hanem be kell fogadnunk őket az Egyház nagy családjába is. (Amúgy ha jobban belegondolunk, az iszlám történetileg egy neoariánus felekezet, amely tanításának számos eleme a kereszténységből származik, csak annyi háborúság volt köztünk, hogy nehéz egymásban felismerni a testvért …)

Kétségkívül ez a legkeményebb dió, hiszen az iszlám jog a hitehagyást halállal rendeli büntetni, csakhogy minket pedig köt Krisztus parancsa; nekünk mindenki számára hirdetnünk kell az evangéliumot, és fel kell kínálni a keresztséget, az üdvösség kapuját, vagyis nincs választásunk. Ráadásul hol másutt kezdhetnénk meg nagyobb biztonsággal a muszlim népek megtérítését, mint itt, Európában, ahol az államhatalom hivatott szavatolni a vallásszabadságot, és így a keresztény hitre térés jogát? Aki ide jön, vállalja, hogy elfogadja az itteni szabályokat, így azt is, hogy a megtérőket és a térítőket nem büntethetik halállal; akinek ez nem teszik, visszamehet oda, ahonnan jött (vagy a börtönbe, ha e szabály megszegésével bűncselekményt követ el).

Láthatjuk tehát, hogy a bevándorlás számunkra, keresztények számára nemcsak veszélyeket hordoz, de hatalmas lehetőségeket is, hogy az európai kereszténység felébredjen, ismét magára találjon, és újból a földrész életének tevékeny és elsődleges alakítójává váljék. Sok választásunk nincs, hiszen vagy ezen az úton megyünk végig, vagy azon, amit a Villányi úton láttam kiírva: “Halál a szemét mocskos hulladék bevándorlókra!”. Utóbbi Hitler és tanítómestere, a Sátán útja, amely csak a gyilkolásban, a problémák erőszakos felszámolásában látja a megoldást; kétségkívül hatékony módszernek látszik, de még sohasem járt teljes sikerrel, csak alkalmazóit tette érdemessé a pokol tüzére, míg végül utolérte őket a pusztulás, ami az erőszak bére (Mt 26,52). Az első út, amit én is javaslok, Krisztus útja, aki  nem seperte a szőnyeg alá a problémákat, hanem keresztként a vállára vette, és a meredek úton indult el, amely látszólag felesleges szenvedéseket és értelmetlen áldozatokat tartogat a kínálkozó széles és egyenes út helyett … amely azonban a pusztulásba visz (v. ö.: Mt 7,13-14).

Nem mondom, hogy ez az út könnyű; emberi számítás szerint minden jótett, amit a bevándorlóknak teszünk, csak bátorítja  bevándorlást; a bevándorlók egy jelentős része olyan muszlim, aki ellensége a kereszténységnek;  ekkora tömegben érkezve hamar számbeli fölénybe kerülhetnek a helyi közösségekkel szemben. Az európai keresztény kultúra léte pengeélen táncol, emberi számítás szerint nincs esélyünk, üldözött, kisebbségi egyház leszünk, ha nem sikerül megtéríteni, vagy legalább a keresztény érzülethez közelebb vinni, Krisztus igazságára nyitottabbá tenni a beözönlő muszlim tömegeket. De ugyanez lesz  sorsunk, ha erőszakkal válaszolunk a bevándorlásra, csak akkor erkölcsi alapot szolgáltatunk az erőszakos hódításra, és a ma még békés muszlimok is erőszakossá válhatnak – mi pedig a kárhozat fiaivá, akik megérdemeljük a büntetést. Ha pedig így sincs, úgy sincs valós esélyünk, akkor miért ne próbálhatnánk meg a magunk módján, keresztényként megoldani a kérdést? Miért ne engedelmeskedhetnénk Krisztus parancsának, aki még az ellenséggel szemben is arra int, hogy tegyünk jót vele, és imádkozzunk érte (Mt 5,44)?

Mondom, emberi számítás szerint semmi esélyünk sincs; az európai keresztény kultúra pusztulása éppen olyan eldöntött tény, mint a magyarság pusztulása volt a török hódoltság után. Ja, hogy még most is létezik Magyarország? Talán az lehet az oka, hogy a magyarok mégis élni akartak, és ehhez segítséget nem a földi hatalmaktól várták, hanem Istentől: akkora barokk templomok épültek ekkor, amelyeket ma sem tudunk megtölteni. Isten ugyanis nemcsak parancsokat adott nekünk, de segít is abban, hogy azokat végrehajtsuk, ha valóban meg akarjuk tenni, amit kér tőlünk. Isten parancsai ugyanis végtelen bölcsességét tükrözik; ha engedelmeskedünk nekik, lehet, hogy ötszáz év múlva rengeteg távol-keleti, arab és néger kinézetű ember is fog járkálni Budapest utcáin, de magyarul fognak beszélni, és keresztények lesznek!

A missziós parancshoz ugyanis Jézus fűzött egy ígéretet is: “S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.

 

 

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: