Az igazat mondd, ne csak a valódit!

töredékMottó:Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül,
és úgy tanítja az embereket,
azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában.
Aki viszont megtartja és tanítja őket,
az nagy lesz a mennyek országában.
” (Mt 5,8-9)

A mai Olvasmányban Mózes a Törvény kapcsán figyelmezteti hallgatóságát: “Ahhoz, amit mondok, ne tegyetek hozzá semmit és ne is vegyetek el belőle, hanem tartsátok meg az Úr, a ti Istenetek parancsait, amelyeket adok nektek.” (MTörv 4,2) Ez a kijelentés látszólag a vallási fundamentalizmus alapja: azt, és csak azt hirdetjük, ami a Szent Könyvben (a Törvényben) le van írva. Valójában éppen ez az a kijelentés, amely alapján felismerhető a vallási fundamentalizmus alapvető hazugsága.

Valójában már maga a fundamentalizmus kifejezés is inkább a kívánatos önképét jeleníti meg e csoportoknak, mint a valóságot, hiszen azt fejezi ki, hogy e tanítások hívei visszatérnek az alapokhoz. Valójában mindenfajta fundamentalizmus gyökere az, hogy valamit, amit alapvetőnek tartunk, abszolutizáljuk; azt azonban, hogy mit tartunk alapvetőnek, mindig e csoport vezetői kívánják elvi jelleggel meghatározni, vagyis az alapvető tételek katalógusa mindig e véleményvezérek felfogását tükrözik. Így a fundamentalisták – az alapokhoz való visszatérés jelszavával – valójában saját felfogásukat abszolutizálják; és az annak nem megfelelő tételeket kiselejtezik, követőit az igazság elferdítőinek, sarlatánoknak bélyegzik és üldözik.

Ez a magatartás különösen veszélyes, ha vallási alapon jelentkezik.  Az Istent ugyanis az ember nem képes tökéletesen megismerni, Isten nagyságát emberi értelemmel nem lehet felfogni, így az Istenre vonatkozó ismereteinkben mindig lesznek hiányosságaink. Istennek bizonyos tulajdonságai – például igazságossága és irgalma – a mi emberi fogalmaink szerint éles ellentmondásban vannak egymással, mert mi ezeket az értékeket – végességünkből adódóan – csak egymás rovására tudjuk megvalósítani; Istenre vonatkozó ismereteinkben tehát szükségképpen lesznek ellentmondások. Végül Istent érzékeinkkel közvetlenül nem tudjuk meg észlelni, ezért soha sem lehetünk tökéletesen biztosak Isten-tapasztalásunk helyességében, ezért Istenre vonatkozó ismereteinkben ki vagyunk téve a tévedés kockázatának.

Isten természetesen szól az emberhez, és szeretné, ha az ember megismerné Őt, és az Ő akaratát. A vallási fundamentalista csoportok alapítóinak általában van is valamilyen Isten-élményük, amely megragadja őket, és arra indítja, hogy az Isten útjára lépjenek. A baj általában abban van, hogy az első vallási tapasztalatot nyomban abszolutizálják, és úgy veszik, hogy Isten ezzel maga, illetve tanítása lényegét nyilatkoztatta ki nekik. A megtérés-élményt tehát olyan fordulópontként élik meg, amely egyszer s mindenkorra megváltoztatta az életüket, és új, helyes irányba állította őket, nem pedig úgy, mint egy élethosszig tartó tanulási folyamat, vagyis egy fokozatosan kibontakozó Isten-kapcsolat első lépését.  Annak, hogy a megtérési folyamat megreked az első lépésnél, és ezért félresiklik, általában mélylélektani okai vannak.

Egyrészt arról van szó, hogy a megtérés nem alkotja újjá az embert, csak cselekvése irányát változtatja meg. Egy olyan ember tehát, aki addig a maga öntörvényű útját járta, nehezen engedi át az élete irányítását más személynek, még akkor is, ha az maga az Isten. Az első Isten-élményt követően tehát ahelyett, hogy hagyná:  Isten vezesse a továbbiakban előre arra, amerre jónak látja, még ha annak helyességét ő maga (még) nem is tudja belátni, nyomban újból kezébe veszi az irányítást: az Istentől kapott “útmutatás” alapján maga akarja meghatározni új élete kereteit, és nem engedi, hogy más ebbe beleszóljon.Az “isteni útmutatás” fényében nyomban mindent mérlegre tesz, és ha nem felel meg az “útmutatásnak”, elvet; a bizonytalan esetekben is inkább az elutasítást választja, nem enged teret annak, hogy később majd valaki más (akár ember, akár Isten) döntsön ebben a helyzetben, mert maradéktalanul uralni akarja ezt az új életet is, minden kérdésével és problémájával együtt. A vallási fundamentalista ezért abszolutizálja az általa megfogalmazott tételeket, és mindenre kész válaszai vannak, függetlenül attól, milyen ellenérvek hozhatók fel.

Másrészt, az első, rendkívüli hatású Isten-élmény általában egyedálló: azt ritkán követik hasonlók. A hétköznapokban, “Isten hallgatása” idején emléke elszürkül, és nyomban felmerül a kétely, hogy vajon helyesen értelmezte-e az ember az általa tapasztaltakat, valóban Isten szólt-e hozzá, és valóban jól értelmezte-e szavait. Ez a kétely mindenkiben értelemszerűen felmerül, és valójában nem az Istennel szemben fogalmazódik meg, hanem az emberi érzékelés és felfogás korlátainak számbavételén alapul, vagyis az emberre irányul. A vallási fundamentalista azonban nem mer szembenézni ezzel a kérdéssel, mert – tudat alatt – attól fél, hogy a kétely jogos, vagyis az Isten-élmény nem valós. Tudatos szinten ezért elutasítja ezt a kételyt, mint amely az Isten ellen irányul, és a tudatalattiba szorítja vissza. A megfelelően meg nem válaszolt kétely azonban tudat alatt fennmarad, és folyamatosan a felszínre akar törni; mivel a mások által megfogalmazott kételyben a fundamentalista saját, üggyel-bajjal eltagadott kételyeivel kényszerül szembesülni, ugyanazt a taktikát választja: az Isten nevében igyekszik elhallgattatni. Ezért van az, hogy a vallási fundamentalisták kíméletlenül üldöznek mindenkit, aki nem vallja tanaik helyességét.

Végső soron a vallási fundamentalizmus az emberi lét teremtettségéből fakadó korlátok el nem fogadására vezethető vissza: aki ugyanis elfogadja, hogy teremtett lényként töredékes a megismerése (különösen ami Istent illeti), magától értetődő, egészséges fenntartásokkal kezeli az általa felismert igazságokat.

Először is, elfogadja, hogy ő maga tévedhet, tudása kiegészítésre szorul, bizonyos ellentmondásokat nem tud feloldani.Nem gondolja tehát, hogy az általa felismert igazságok abban a formában, ahogy magának elsőként megfogalmazta, örök érvényűek és megkérdőjelezhetetlenek lennének. Készen áll arra, hogy azokat az újabb ismeretek fényében újra és újra megmérje az igazság mérlegén, az eredeti felismerés megfogalmazását pontosítsa, kiegészítse, szétválasztva a lényegi igazságot a megfogalmazás esetlegességétől. Az eredeti tapasztalat értelmezése ezért folyamatosan alakul, az az igazságok tágabb összefüggésrendszerébe illeszkedve újabb és újabb vetületei tárja fel, így az eredeti üzenet megértése elmélyül és gazdagodik.

Másodszor elfogadja, hogy nemcsak ő képes az igazság – igaz, korlátozott érvényességű – felismerésére, hanem a másik ember is, így az igazság teljesebb megismeréséhez szüksége van a másik ember igazságainak megismerésére, megfontolására, adott esetben elfogadására; ezért van az, hogy a nagy monoteista világvallások mindegyikében hitelesítő szerepet tulajdonítanak a közösség (qahal, Egyház, umma) egybehangzó meggyőződésének és a hagyománynak (ezt a tételt vallási fundamentalisták úgy kerülik meg, hogy álhívőként kizárnak mindenkit a közösségből, aki nem fogadja el az ő tanaikat, ugyanígy kétségbe vonják a hagyomány azon tételeinek ősiségét, amely nem támasztják alá tanaikat, és az így “megtisztított” (valójában megcsonkított) közösség és hagyománnyal hitelesítik meggyőződésüket.

(Mielőtt valaki a fentiekre tekintettel a Katolikus Egyházat is fundamentalizmussal vádolná, e ponton szeretném felhívni a figyelmet az alábbiakra: az Egyházi Tanítóhivatal is gyakran támaszkodik arra, hogy mit hirdetnek általában az Egyházban, még ha az igazságot nem is demokratikus szavazással választják ki, hanem inkább a hagyomány beható vizsgálatával (vota non numerantur, sed ponderantur); Mária szeplőtelen fogantatásának és mennybevételének dogmájának kimondását megelőzően például a pápa megkereste a világ püspökeit, hogy tanítják-e ezeket a tételeket, és megvizsgálták a Szent Hagyományt, hogy azzal összeegyeztethetők-e ezek a tételek. Az Egyház tekintetében pedig a II. Vatikáni Zsinat egyszerre tanítja, hogy Krisztus Egyetlen Egyháza “e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik, jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelésnek több eleme, melyek mint Krisztus egyházának saját ajándékai, a katolikus egységre sarkallnak” (GS 8.); és azt, hogy “azok …, akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos — jóllehet nem tökéletes — közösségbe kerültek a katolikus Egyházzal. Azonban köztük és a katolikus Egyház között mind a tanítás és a fegyelem dolgában, mind az Egyház szervezetét illetően több eltérés van, ami nem kevés, s olykor súlyos akadályt jelent a teljes egyházi közösség útjában; az ökumenikus mozgalom ezeket az akadályokat akarja leküzdeni. Mindazonáltal akik a keresztségben megigazultak a hitből, Krisztus testének lettek tagjai, jogosan ékesíti tehát őket a keresztény név, s a katolikus Egyház gyermekei méltán ismerik el őket testvéreiknek az Úrban.” (UR 3.) Szó sincs tehát arról, hogy a Katolikus Egyház a hagyományok manipulálásával és az Egyház fogalmának szűkítésével törekedne elfogadtatni tételeit.)

Harmadrészt, elfogadja, hogy Istent annyiban tudjuk megismerni, amennyiben az Isten kinyilatkoztatja magát nekünk, vagyis e megismerés folyamatát nem a megismerő ember, hanem az önmagát kinyilatkoztató Isten irányítja (a hit ezért kegyelem), ezért nem gondolja, hogy átvehetné e megismerő folyamat irányítását az Istentől.  Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy elfogadja: az igazság keresése a legjobb szándék mellett is megtorpanhat, az Isten megismerésére vonatkozó őszinte törekvés nem vezet magától értetődően sikerre, az Isten-ismeret elmélyülésének folyamatában vannak megtorpanások, visszaesések, amelyek azonban nem a megismerésre törekvő személy Istentől való elfordulását, hanem az Isten pedagógiáját tükrözik (pl.: az Isten bizonyos igazságok mélyebb, hosszabb ideig tartó megfontolására akar ezáltal vezetni). Ez azt jelenti, hogy el kell fogadni: az Isten-ismeret elmélyülésének folyamata minden ember esetén csak az Isten által megszabott  ritmusban haladhat előre , ezért az egyik ember sincs feljogosítva arra, hogy ezt a ritmust megzavarva e folyamatot erőszakosan “felgyorsítsa”, e folyamat irányítását erőszakosan magához ragadva – lényegében az Isten kezéből.

Természetesen ennek az egészséges, józan nyitottságnak is megvan a maga lélektani háttere: az ilyen ember lelke mélyén meg van győződve arról, hogy alapvetően igaza van, valóban Isten szólt hozzá, de elfogadja, hogy végességéből eredően az ember nem juthat el a teljes igazságra. Az emberi észlelés, felfogóképesség és értelmezés végességből eredő kételyekkel tudatosan számol és megküzd, ezért kételyeit nem kell a tudatalatti mélyére száműznie; a másik ember részéről érkező kritikát, eltérő véleményt is az eredeti tapasztalat általa adott megfogalmazásának ellenőrzésére és ismeretei gazdagítására használja fel, abbéli mély meggyőződésében, hogy mivel alapvetően igaza van, ezért saját tapasztalatainak, ismereteinek, tételeinek a másik által felismert igazsággal való szembesítése nem cáfolni, hanem gazdagítani és legfeljebb pontosítani fogja a saját meggyőződését, hiszen ugyanazon teljes igazság újabb részleteihez juthat általa.

A saját igazáról meggyőződött ember tehát azért meri vállalni a más véleményen lévőkkel folytatott párbeszédet, mert tudja, hogy a másik meggyőződésének alapját képező igazság-morzsák – alapos vizsgálat után, helyes összefüggésükbe helyezve – végső soron éppen az általa vallott igazságot fogják megerősíteni. Ugyanakkor, mivel elfogadja, hogy végességéből eredően az ember nem juthat el a teljes igazságra, azt is türelemmel viseli, ha a saját és a másik ember igazsága nem hozható közös nevezőre, ugyanakkor sem egyik, sem másik igazságtartalma nem cáfolható kényszerítőleg. Fenntartja ugyanis annak lehetőségét, hogy nem valós ellentmondásról, hanem paradoxonról van szó, amely az igazság mélyebb megismerése, az összefüggések jobb megismerése, a tételek pontosabb megfogalmazása  mellett feloldható. Végül nem gondolja, hogy az ő feladata lenni a másikat mindenáron meggyőzni a maga igazáról, mert nem gondolja, hogy a saját meggyőződésének igazsága azzal lenne igazolható, hogy azt mindenki más is elismeri igaznak.

Láthatjuk tehát, hogy a saját Isten-tapasztalat, a saját hitbeli meggyőződés görcsös védelmezése, ellentmondást nem tűrő hangoztatása, az ellenvélemények könyörtelen kiirtása nem a mély hitbeli meggyőződés, hanem éppen ellenkezőleg, az elégtelen, fejletlen hit megnyilvánulásai. E görcsös igyekezet azonban akadálya az igazság mind teljesebb megismerésének: mivel a saját meggyőződést kifejező tételek őszinte kritikája hiányában nem választják szét a lényegi igazságot az első megfogalmazás esetlegességétől, ezért sok minden olyant is el kell vetniük, ami ugyan a lényegi igazsággal nem áll szemben (sőt, inkább megerősítik azt, kiemelik valós jelentőségét, segítik annak mélyebb megértését), de az általuk megfogalmazott tétellel látszólag nem egyeztethetők össze.  A vallási fundamentalista ezért kénytelen sok mindent mellőzni a hagyományból, sokak tapasztalatát elutasítani, sok, általa is elismert referencia-szöveget a normál értelmezés kereteit meghaladóan, a szöveget megerőszakolva átértelmezni, hogy az eredeti tétel helyességének megkérdőjelezhetetlen érvényét fenntartsa. A vallási fundamentalista tehát éppen azt teszi, amitől elhatárolódik: a szent szövegeket részint megcsonkítja, részint hiteltelen emberi okoskodással egészíti ki.

Mózes figyelmeztetése tehát nem azoknak szól, akik az igazság megismerésének mély és őszinte szándékával a szent szövegben bennrejlő értelmet a lényeges üzenet és a megfogalmazás esetlegességének szétválasztása, a felismert és ellenőrzött igazságok összefüggésrendszerében elhelyezése révén igyekeznek kibontani, és ennek fényében ezeket az összefüggéseket, és az azokból következő igazságokat tartalmazó segédtételeket is megfogalmaznak, hanem azoknak, akik saját igazuk bizonyítása érdekében e szöveg jelentéstartalmát saját szájuk íze szerint leszűkítve, olykor a szöveget megcsonkítva, a valós összefüggéseket eltorzítván a szövegben rejlő igazságokat erőszakosan átértelmezve adják tovább. Aki ugyanis azt állítja, hogy a szent szövegnek az, és csakis az a jelentése van és lehet, amit ő tulajdonít neki, az Istennel helyezi magát egy szintre, hiszen nyilvánvaló, hogy a teljes igazságot csak Isten ismerheti. Ahogyan egy muszlim mondás mondja: “Minden ájának (Korán-versnek) hét jelentése van, és csak Isten ismeri a hetediket.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: