Ez mind megtörtént az úton Jeruzsálem felé …

jerusalemMottó:Úton voltak Jeruzsálem felé.
Jézus elöl ment, ők pedig csodálkoztak,
követői meg féltek.” (Mk 10,32.)

Az elmúlt hetekben a vasárnapi evangéliumokban a Márk szerinti Evangélium 10. fejezetét  hallhattuk, amelynek záróakkordját ezen a vasárnapon olvassák fel templomainkban. Az egyes részekből talán külön-külön nem tűnik ki, de ha figyelmesen elolvassuk Márk írását, kitűnik, hogy mindaz, amit hallottunk, Jézus Nagy Útja során történik, amikor Galileából Jeruzsálembe tart – hogy ott beteljesítse a megváltás művet. De mire akar minket tanítani ez a szentírási “road movie”?

Ha meg akarjuk érteni Márk szerkesztői szándékait, először célszerű ezt az utat elhelyezni az Evangélium egészének összefüggésrendszerében. Márk  Jézus nyilvános működését úgy írja le, hogy az Galileában kezdődik (bár azt ő is említi, hogy Jézus Júdeában keresztelkedik meg, és csak Keresztelő János elfogása után tér vissza Galileába), ott is teljesedik ki, majd miután az apostolok felismerik Jézusban a Messiást, oktatni kezdi őket arra, hogy szenvednie kell és meg kell halnia, de harmadnapra fel kell támadnia, majd elindul Jeruzsálembe, hogy végrehajtsa a “programot”; az Evangélium Jézus feltámadásával, mennybemenetelével és a hithirdetés mennyei támogatásának képével zárul (“Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét az Isten jobbján, ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta.” (Mk 16,19-20)).

Márk a hagyomány Péter tolmácsa volt Rómában, és Péter igehirdetése alapján a római egyháznak foglalta össze Jézus életének főbb eseményeit. Ez a legkorábbi, mai formájában fennmaradt evangélium, amely néhol meglehetősen nyers, és fő gondolata a kereszthalál és a feltámadás kapcsolata, vagyis a szenvedésen keresztül az üdvösségre vezető út. Annak ellenére, hogy központi gondolata a kereszt botránya, nem tragikus hangvételű irat, hiszen az izajási jövendöléssel indul (“Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat.” (Mk 1,2)) és a mennybemenetellel végződik: az Evangélium egésze tehát Jézus végső soron diadalmas útjáról szól, amely a kereszthalálon keresztül a mennybe vezet. Az Evangélium egésze tehát arra tanít: a szenvedésnek van értelme, az Isten országáért vállalt szenvedés bőséges jutalomban részesül – meglehetősen vigasztaló gondolat egy ellenséges, saját dicsőségét ünneplő világhatalom fővárosában élő, hite miatt legalábbis lesajnált közösség tagjai számára.

E Nagy Úton belül igen fontos szerepe van az Evangélium 10. fejezetében ismertetett, Galileából Jeruzsálembe vezető útnak: Jézus ugyanis tudatosan megy elébe a rá váró szenvedéseknek: “Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a főpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik, és átadják a pogányoknak. Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra feltámad.” (Mk 10,33-34.). Jézus nem egy ellene szőtt összeesküvés naiv áldozata, akit a túlzott jóhiszeműsége juttatott a keresztre, hanem az Úr Felkentje, aki tudatosan vállalja a megaláztatásokat és a kereszthalált, hogy ezzel utat nyisson az Isten dicsőségének: a feltámadásnak. Márk fontosnak tartja leírni, hogy “Jézus elöl ment, ők pedig csodálkoztak, követői meg féltek.” Míg Jézus határozottan megy a szenvedések elé, az emberek többsége igazából nem tudja hova tenni Jézus útját (minek megy Jeruzsálembe? át akarja venni a hatalmat?), a tanítványokat pedig félnek (mi lesz Jézussal, ha tényleg bekövetkezik mindaz, amit mondott?).

Míg tehát Jézus élete nagy próbatételére készül, és úton van szűkebb hazájából, a pogányok Galileájából a Szent Város, Jeruzsálem felé, különböző emberekkel találkozik; mindegyik találkozás egy-egy Jézussal kapcsolatos viszonyulást fejez ki, és egyben bemutatja Jézus és a tanítványok válaszát is.

Elsőként farizeusokkal találkozik, akik számára Jézus egy gyanús,  új tanokat hirdető prédikátor, akinek hithűségét meg kell vizsgálni, különböző próbáknak kell alávetni. Egy viszonylag egyértelmű kérdést tesznek fel neki (“El szabad a férjnek bocsátania a feleségét?”), amelyre a Törvény egyértelmű választ adott;  ha Jézus mást mond, szembeszáll a tételes Törvénnyel, tehát eretnek. Jézus azonban kimutatja, hogy amit egyértelműnek tartanak, egyáltalán nem az: magából a Tórából idézve igazolja, hogy a Törvény tételes szabálya csupán a nép értetlensége miatt adott engedmény, ezért a szigorúbb erkölcsi követelmény a Törvény tételes szabályával szemben, a Törvény szelleméből levezethető. Ezzel egyrészt arra hívja fel a figyelmet, hogy a Törvényt ne holt betűként, hanem Isten szándékai szerint értelmezzük – szabadon, mégis az Isten iránti alázat és engedelmesség szellemében, másrészt igazolja, hogy az általa hozott “új” tanítás valójában az Isten szándéka szerinti ős-eredeti rendet hozza vissza. Ezt a tanítványok is nehezen fogadják el, ezért nekik világos, tételes szabályként (“Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör.“) is megfogalmazza azt, amit a farizeusoknak még csak elvként (“Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét.“) mondott ki.

Másodikként anyák jönnek a gyermekeikkel, akik számára Jézus egy csodarabbi, egy guru, akinek érintése valamiféle mágikus védelmet nyújthat gyermekeiknek. A tanítványokat felháborítja ez a tisztázatlan, babonás hit, és megkísérlik elkergetni ezeket az asszonyokat. Jézus számára azonban ez a babonás hit sem megvetendő; Ő a gyermekek iránti anyai szeretet suta megnyilvánulását látja ebben a törekvésben,  ezen kívül  fontosabbnak tartja azt, hogy a gyermekek kapcsolatba kerüljenek vele, minthogy a szülők tiszta hittel közelítsenek felé; a gyermek ugyanis még előítéletektől mentesen tudja befogadni azt az ajándékot, amit Isten és az emberek nyújtanak felé. Jézus ugyanakkor e babonás hitet normális mederbe tereli azzal, hogy megáldja a gyerekeket, hogy ne a puszta érintésnek, hanem az áldásnak tulajdonítsák az anyák azt, amit gyermekük elnyer tőle – ezzel a mágia legfontosabb elemét iktatja ki: különböző praktikákkal (“érintéssel”) Isten nem kényszeríthető arra, hogy valamit megtegyen, viszont szabad akaratából bőven osztja áldásait.

Harmadikként a gazdag ifjú érkezik, aki számára Jézus egy próféta, aki Isten szavát közvetíti, és így meg tudja mutatni az üdvösség útját. Jézus – a kezdeti elutasítás után, mikor világossá válik számára, hogy nem egyszerű hízelkedővel van dolga – szívesen fogadja ezt az embert, és továbblépésre szólítja fel: az akadályok lebontása után a tanítványok szűkebb körébe hívja. Ehhez azonban fel kell adni az evilági biztonságot, és vállalni kell a mezítelenséget, a kiszolgáltatottságot, hogy az ember Isten gondviselő szeretetében bízva bátran szembeszálljon a rá váró szenvedésekkel akkor is, ha e világ mércéje szerint nincs esélye a győzelemre. Jézus felhívja a figyelmet e lépés nehézségére: minél nagyobb az evilági, látszólagos biztonság, annál nehezebb ezt feladni, vállalni eredendő kiszolgáltatottságunkat és egészen Istenre hagyatkozni. A tanítványok értetlenkedésének oka az, hogy az ószövetségi ember az evilági jólétet Isten jutalmának fogta fel, ami az igaz ember Isten általi védettségét jeleníti meg. Jézus azonban helyesbíti ezt az elképzelést: Isten valóban megjutalmazza azt, aki ráhagyatkozik, azonban az igaz ember életéhez is hozzátartozik a szenvedés, Isten oltalma nem a szenvedések kiküszöbölésében nyilvánul meg, hanem az azok ellenére aratott diadalban, ezért az igaz embernek tudatosan vállalnia kell az üldöztetéseknek való látszólagos kiszolgáltatottságot ahhoz, hogy Isten ereje megnyilvánulhasson rajta.

Negyedikként Jakab és János közelednek Jézushoz egy kéréssel; az ő számukra Jézus az a Messiás, akivel való személyes kapcsolat révén karriert lehet csinálni. Jézus válaszában érzékelteti, hogy ez az elképzelés alapvetően téves: Isten országa nem a protekcióról szól, Jézust lehet és kell követni az Ő útján, de ez nem ad jogot különleges elbánásra, mert mindenkinek rendelt feladata és helye van. A tanítványok erre a próbálkozásra haraggal válaszolnak: a törtetést látják, noha korábban mindannyian részt vettek egy hasonló vitában (“egymás közt arról tanakodtak az úton, hogy ki nagyobb közülük.” (Mk9,34)) Jézus megvédi Jakabot és Jánost, és helyes irányba tereli a tanítványok becsvágyát: a szolgálatkészséggel, és ne a megtisztelő rangokkal és címekkel tűnjenek ki, mert ez által fognak mind jobban hasonlítani Hozzá, aki “nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Ezzel egyben meg is adja a szolgálat végső mértékét: mindhalálig szolgálni kell, hiszen “Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13.)

Ötödikként Jézus a jerikói vak koldussal, Bartimeussal találkozik, aki számára ő a “Jézus, Dávid fia”, aki segíteni tud rajta. Bartimeus igaz hittel közeledik hozzá, és Jézus küldetésének lényegét ragadja meg. Jézus neve (Je’hosea) ugyanis azt jelenti: “Jahve a Szabadító”: Ő azért jött, hogy megszabadítson bennünket a bűnnek és pusztító következményeinek, az Isten iránti bizalmatlanságnak, az ebből fakadó félelemnek, reménytelen szenvedésnek és a halálnak a rabságából. Bartimeus azoknak az Ószövetségben sokszor megénekelt igazaknak az egyike, akik az Úrhoz kiáltottak szorongattatásukban, és akiknek az Úr meghallja a kiáltását (ahogy Dávid megénekli: “Szorongatottságomban az Úrhoz könyörögtem, Istenemhez kiáltottam segítségért. Meghallotta templomában hangomat, kiáltásom fülébe hatolt.” (2Sám 22,7)). Figyeljük meg, mennyire őszinte és sallangmentes az a párbeszéd, amit Jézus, az Úr felkentje és ez a vak koldus folytat egymással: “Jézus megkérdezte: ‘Mit tegyek veled?’ ‘Mester – kérte a vak –, hogy lássak.’ Jézus így szólt hozzá: ‘Menj, a hited meggyógyított.’” A vak koldus nyomban felismeri: itt az alkalom, hogy attól kérjen segítséget, aki valóban fel tudja szabadítani a kolduslétből, ezért nem hagyja magát csitítani, elhallgattatni, ezért nem beszél mellé: bízik Jézus könyörületességében, de nem akarja elszalasztani a kínálkozó lehetőséget. (Nekünk is így kellene kapva kapni Isten kegyelmi ajándékain!) Jézus válaszában az igaz hit fontosságára hívja fel a figyelmet, amikor a vak ember hitének tulajdonítja a gyógyulást; ezt a hitet pedig magával viszi új életébe is, hiszen nem egy sima haszonleső, aki miután megkapta, amit akart, egyszerűen odébbállt, hanem gyógyulása után “követte az úton“, vagyis Jézus tanítványává lett (valószínűleg azért is jegyezte fel a nevét Márk, mert a római közösségben ismerhették).

Jézus Jeruzsálembe vezető útján megesett találkozások tehát megmutatják, hogy kicsoda Jézus: nem csak új tanokat hirdető prédikátor, nem csupán csodatevő rabbi, nem csak egy próféta, és nem pusztán Izrael megígért Királya, hanem az a Dávidnak megígért utód, akire Isten azt mondta: “A fiam lesz, én meg atyja leszek.” (1Krón 22,10), akiben Isten megszabadítja az ő népét. Ő azért jött, hogy visszaállítsa az Istentől alkotott rendet, közvetítse az Isten áldását, megmutassa az üdvösség útját, szolgálja az embereket és meggyógyítsa azokat, akik hisznek benne. E feladata teljesítése érdekében tudatosan vállalja a kereszthalált is, de feltámadásával megmutatja, hogy Isten ereje és bölcsessége erősebb a gyűlöletnél és a gonoszságnál.

De vajon mi melyik találkozásban ismertünk magunkra?

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: