Apokalipszis beavatottaknak IV. – Az igazi Világháború

Jerusalem_caelesteMottó:Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé,
a te ivadékod és az ő ivadéka közé.
Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba.
” (Ter 3,15)”

Az előző két bejegyzésben láthattuk, ahogyan Isten kibontakoztatja terveit, majd figyelmezteti a hitetlen emberiséget, hogy megtérjen. Mostani bejegyzésem nyersanyaga tág teret ad a találgatásoknak és a történeti események értelmezésének, jóllehet a tanítása több és más: azt a küzdelmet mutatja be, amit az emberiség folytat a Kísértővel szemben, és amelyet Krisztus győzelemre vezet.

A következő látomássorozat ugyanis nem annyira az előző történet folytatása, hanem inkább annak másik vetülete: azt beszéli el, hogyan és kivel szemben szerezte meg Krisztus az uralmat, miért volt az üldözés.

Az első látomás az Asszony és a Sárkány képe (Jel 12): ez egyrészt egyértelműen visszautal a bűnbeesés történetére (“Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba.” Ter 3,15), másrészt mindazokra a próféciákra, amelyekben Izrael Jahve jegyeseként jelenik meg. Az Asszony ugyanis Isten Választott Népe, a Sárkány pedig a Sátán,   a Fiúgyermek pedig Krisztus, akit a Sátán megpróbált elpusztítani, de kudarcot vallott, hiszen feltámadt, és feltámadása után felment a mennybe (“elragadták Istenhez és az ő trónjához“). A Választott Nép – most már az Egyház – azonban kénytelen – a korábban már említett korlátozott ideig – a pusztában bujdosni. A Sátán ugyanis, bár a megváltással elveszti a szellemi háborút (“nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben“), a Választott Nép ellen fordul. Itt a kulcsmondat: “Jaj a földnek és a tengernek, mert oda szállt le az ördög nagy haragjában. Tudja, hogy kevés ideje van hátra.” (Jel 12,12); a Sátán célja tehát már nem a győzelem, csak a minél nagyobb pusztítás.

Aligha tévedünk, ha arra gondolunk, hogy az Asszony menekülése a pusztába a Nagyvárosból történik, vagyis arra utal, hogy az Egyházat kitaszítják a judaizmus közösségéből, és Isten akaratából a pogányok közé húzódik. A Sátán először a szájából fakadó vízárral igyekszik megfojtani a születő Egyházat (talán arra az ellenpropagandára utal ez, amelyet az izraelita vezetők folytattak az Egyház ellen a kezdeti időkben), de ez a törekvése nem vezetett eredményre (“a föld segített az asszonyon: megnyílt a mélye, és elnyelte a sárkány szájából kiáradó folyót“), ezért szövetségeseket keres: ezek a tengeri és a szárazföldi vadállat.

A tengeri vadállat az istenellenes politikai hatalmat jelképezi. Maga a kép egyébként Dániel könyvéből származik: “A tengerből négy hatalmas vadállat bukkant fel. … Az első olyan volt, mint az oroszlán, de sasszárnyai voltak. Láttam, amint kitépték a szárnyait, de aztán fölemelték a földről, s mintha ember lett volna, két lábára állították, sőt emberi szívet is kapott. A második vadállat, lám, olyan volt, mint a medve; félig fölegyenesedett, s a szájában a fogai között három borda volt. … Majd ismét más vadállatot láttam. Ez párduchoz hasonlított. Hátán négy madárszárnya volt. E vadállatnak négy feje volt és hatalmat kapott. Ezután, íme, éjszakai látomásomban egy negyedik vadállatot is láttam. Félelmetes, rettenetes és szörnyű erős volt. Hatalmas vasfogai voltak: falt és rágott, a maradékot pedig széttiporta a lábával. Egészen más volt, mint a többi vadállat, tíz szarva volt.”  (Dán 7,3-7). A Jelenések könyvének vadállata ennek a négy vadállatnak a keveréke (oroszlán, medve, párduc, tíz szarv), vagyis valamennyi pogány világhatalmat, valójában a pogány világ hatalmi struktúráját jelenti. Ebben a részben elhangzik egy kulcsmondat is: “Aki mást fogságba hurcol, fogságba kerül. Aki karddal öl, annak kard által kell elhullnia. Ez a szentek állhatatosságának és hitének az alapja.” (Jel 12,10). Az erőszakon alapuló hatalom ingatag és mulandó; az egyre gátlástalanabb erőszak erőszakot szül, és előbb utóbb minden erőszakra épített hatalom erőszakos véget ér. Ez a legfontosabb történelmi tanulságok egyike: a rablott kincs más rablókat vonz a gazdag zsákmány reményében.

A szárazföldi vadállat szolgáltatja az ideológiát az első vadállat terjeszkedéséhez (“a földet és lakóit rávette, hogy boruljanak le az első vadállat előtt“), ezért később hamis prófétaként említik. Ez a hatalom különleges dolgokat visz véghez, ami az emberekben csodálatot kelt (bár a szöveg ilyenekre utal, de nem feltétlenül kell valódi csodákat feltételeznünk, elég a művészet vagy a technika csodáira gondolnunk!). Noha ez a hatalom alapvetően szellemi természetűnek mutatkozik, de a hívőket ő is egzisztenciájukban fenyegeti: “hatalmat kapott, hogymegölje azokat, akik nem borulnak le a vadállat szobra előtt. Elrendelte, hogy mindenkinek, kicsinek és nagynak, gazdagnak és szegénynek, szabadnak és rabszolgának jelöljék meg a jobb karját vagy a homlokát, és hogy senki ne adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét vagy nevének a számát“. A kortársak számára a másik vadállat is azonosítható volt, hiszen “Akinek van esze, számítsa ki a vadállat számát, hisz emberi szám: hatszázhatvanhat.” (Jel 13,18).

A következő kép a Bárányt és kíséretét, a megjelölt száznegyvennégyezret mutatja be, akik a Sion hegyén állnak; ez talán arra utal, hogy Jézus Dávid sarjaként már bevonult Dávid városába, hogy megkezdje uralmát (ezért csak a száznegyvennégyezret, tehát a zsidóságból megtérteket említi). Ezután következik az ítélet meghirdetése: három angyal jelenik meg az égen. Az első örömhírt hirdet, és Isten imádására szólít fel mindenkit; a második az istenellenes földi hatalom (Babilon, tipikusan Róma) bukását hirdeti meg, a harmadik kihirdeti a büntetést azok számára, akik alávetették magukat a vadállatnak (“leborul a vadállat és képmása előtt, és homlokán vagy karján viseli bélyegét”), és büntetésüket (“nem találnak nyugtot sem éjjel, sem nappal“) párhuzamba állítja az igazak jutalmával (“hadd pihenjék ki fáradalmaikat, mert tetteik elkísérik őket“). Ezt követi az ítélet végrehajtása: az első kép az aratásé (Jel 14,14-17), amelyet Krisztus végez, és ami az igazak összegyűjtésére utal, a másik a szüreté (Jel 14,18-20), amely azonban a gonoszok begyűjtésére és megbüntetésére utal (“leszüretelte a föld szőlőjét, és bedobálta Isten haragjának hatalmas sajtójába. A kádat a városon kívül kitaposták, és ezerhatszáz stádiumnyira annyi vér folyt ki belőle, hogy a lovaknak a zablájukig ért“).

Ezt követi a hét csésze kiöntésének képe (Jel 15-16). Ez tulajdonképpen a vadállat feletti ítélet ismételt körülírása; a csésze utal az Isten haragjának borára, amelyből a vadállat követőinek inniuk kell. A kezdő képben az igazak már az égi üvegtengeren állnak (Jel 15,2), vagyis őket már nem érik ezek a csapások. E csapások véglegesek, ezeket semmilyen engeszteléssel nem lehet elhárítani; erre utal az a kép, amely szerint: “A templom megtelt Isten dicsőségének és erejének füstjével, és senki sem léphetett be a templomba addig, amíg a hét angyal hét csapása be nem teljesedett.” (Jel 15,8) A hét csésze kiöntése következtében az embereket különböző csapások sújtják, őket azonban ez még inkább Isten ellen ingerli; a hatodik csésze kiöntésekor kiszárad az Eufrátesz, amely a római világ és a Kelet közötti határt jelenti; az istenellenes hatalmak ezt arra használják fel, hogy a keleti királyokat – akik számára megnyílt az út birodalmukba, ezért veszélyt jelentenek számukra – szövetségesként megnyerjék az Isten népe elleni harcra (Jel 16,12-14). Itt megint elhangzik egy kulcsmondat: “Íme, úgy jövök, mint tolvaj. Boldog, aki virraszt és vigyáz ruhájára, hogy ne járjon mezítelenül és ne lássák szégyenét.” (Jel 16,15)

A következő kép a Nagy Kéjnőt mutatja be, amelyben a kortársak – főleg a magyarázatból – egyértelműen felismerhették a Római Birodalmat: “A hét fej hét hegyet jelent, az asszony ezeken ül. … A vizek, amelyeken – mint láttad – a kéjnő ült, a népeket, fajokat, nemzeteket és nyelveket jelenti. … Az asszony, akit láttál, az a nagy város, amely a föld királyain uralkodik.” (Jel 17). Ami azonban érdekesebb, hogy az Asszony pusztulása végső soron a vadállat és a szövetséges tíz király műve, bár tulajdonképpen ezzel az Isten akaratát hajtják végre: “A tíz szarv, amelyet láttál, meg a vadállat, meggyűlölik a kéjnőt, kifosztják és levetkőztetik, a húsán rágódnak, és tűzön megégetik. Mert Isten sugalmazta nekik, hogy a tervét végrehajtsák, és uralmukat ruházzák egyetértőn a vadállatra, amíg be nem teljesednek az Istennek a szavai.” Ez egyben világosan utal arra is, hogy a vadállat nem azonos a Római Birodalommal, hanem inkább az istenellenes, pogány politikai hatalmak jelképe. Ezt követően a bukás következményeit részletezi: a bukás hírét, a keresztények figyelmeztetését, a római uralom egykori haszonélvezőinek önző siránkozását és az ítélet véglegességét, a mennyeiek örömét. A Nagy Kéjnő Bukásával egyidejűleg meghirdetik a Bárány menyegzőjét, vagyis az Egyház felmagasztalását.

Ezt követi Krisztus győzelmének újabb képe: az Ige fehér lovon, akit az égi seregek fehér lovon kísérnek, tiszta fehér patyolatba öltözve.  “A vadállat és a föld királyai összegyűltek a seregeikkel együtt, hogy harcra keljenek a Lovassal és seregével. De ezek elfogták a vadállatot és vele együtt a hamis prófétát, aki csodákat tett, és félrevezette velük azokat, akik a vadállat bélyegét viselték, és a képmását imádták. Elevenen bevetették mind a kettőt a kénköves, tüzes tóba. A többit a Lovas kardja ölte meg, amely a szájából tört elő.” (Jel 19,19-21) A Lovas szájából előtörő Kard az Isten szava, “Az Isten szava ugyanis eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb” (Zsid 4,12), így talán nem a szolgák elpusztításáról, csak megítéléséről van szó. Földi szövetségeseinek bukása a Sátán lehetőségeit is beszűkíti: “Aztán láttam, hogy egy angyal szállt alá a mennyből, a mélység kulcsa volt nála, és nagy láncot tartott a kezében. Megragadta a sárkányt, az őskígyót, vagyis az ördögöt, a sátánt, és ezer évre láncra verte. Letaszította a mélységbe, bezárta, és lepecsételte, hogy ne vezesse félre többé a népeket, míg le nem jár az ezer esztendő. Akkor rövid időre szabadon engedik.” (Jel 20,1-3).

Az ezt követő kép sok eretnekség forrása: “és (láttam) a lelkeket, akiket Jézus melletti tanúságtételükért és az Isten szaváért lefejeztek, akik nem borultak le sem a vadállat, sem képmása előtt, sem bélyegét nem viselték homlokukon vagy karjukon. Életre keltek, és ezer évig uralkodtak Krisztussal. A többi halott csak akkor kelt életre, amikor eltelt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás. Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban. A második halálnak ezeken nincs hatalma, hanem Istennek és Krisztusnak lesznek papjai, és ezer évig uralkodnak vele. Amikor eltelik az ezer esztendő, a sátán kiszabadul börtönéből, és útra kel, hogy a föld négy sarkán félrevezesse a népeket, Gógot és Magógot, és harcra toborozza őket. Számuk annyi, mint a tenger fövenye. Felvonultak szerte az egész földön, bekerítették a szentek táborát és a szeretett várost. És tűz szállt le az égből és elemésztette őket. Az ördögöt, aki félrevezette őket, kénköves, tüzes tóba vetették – itt fog gyötrődni a vadállattal és a hamis prófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké“.  (Jel 20,4-10)

Itt is figyelemmel kell lenni arra, hogy a látomás logikája sajátos: képekben beszél és kiemeli a lényeget, mert tanítást akar adni. Az ezer évet tehát nem önmagában, hanem az üldöztetés idejéhez, a két és fél évhez mérten kell figyelembe venni. A hangsúly azon van, hogy “akik nem borultak le sem a vadállat, sem képmása előtt, sem bélyegét nem viselték homlokukon vagy karjukon“, életre kelnek, és ezer évig uralkodnak Krisztussal, és “második halálnak ezeken nincs hatalma“; “a tüzes tó a második halál“, vagyis a kárhozat. Az ezer esztendős időszak értelmezése talán azért vezet félre, mert földi uralomra gondolunk; lehet azonban, hogy a helyes értelmezés ez: a vértanúk üdvözülnek, és a világ végéig együtt uralkodnak Krisztussal, vagyis a megdicsőült egyház közbenjáróként részesül Krisztus uralmából. Az ezer esztendő ezek szerint a keresztényüldöző világ bukásától a világ végéig terjedő korszak, amelynek végén az Sátán újabb átfogó támadásra indul; terve látszólag sikerrel jár, hiszen a felheccelt pogányok csaknem elérik céljukat (“bekerítették a szentek táborát és a szeretett várost“), de Isten közbeavatkozására nem tudnak győzelmet aratni (“tűz szállt le az égből és elemésztette őket“), és ez a Sátán végleges és teljes vereségét is jelenti. Ezt követi az utolsó ítélet képe.

A Jelenések könyvének befejező képe az újjáteremtett világban tündöklő mennyei Jeruzsálem képe. “Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet.” “A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből. Ez lesz a győztes öröksége: az Istene leszek, és ő az én fiam lesz. ” “Széles, magas fala volt, rajta tizenkét kapu. A kapuk fölött tizenkét angyal. Nevek voltak rájuk írva, mégpedig Izrael fiai tizenkét törzsének a nevei. …  A város falának tizenkét alapköve volt, rajtuk a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve. … De templomot nem láttam benne, mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma.” “És megmutatta nekem az élet folyóját, kristályhoz hasonlóan ragyogott, Isten és a Bárány trónjából fakadt. Az utca közepén és a folyam két partján az élet fái álltak. Tizenkétszer hoznak gyümölcsöt, vagyis minden hónapban teremnek, a fa levelei meg a népek gyógyulására szolgálnak. Átok többé nem lesz benne. Az Isten és a Bárány trónja áll majd ott, és szolgái hódolnak neki. Látni fogják arcát, és a homlokukon lesz a neve. Nem lesz többé éjszaka, és nem szorulnak rá a lámpa világítására, sem a nap fényére. Az Úr, az Isten ragyogja be őket, és uralkodni fognak örökkön-örökké.

A Jelenések Könyve tehát egyáltalán nem a fenyegető jövendölések gyűjteménye, hanem vigasztaló irat, amelyet az üldözött keresztényeknek írtak, hogy lássák: érdemes kitartani a szorongattatásban, mert Isten nem közömbös szenvedésük iránt, hűségüket gazdagon megjutalmazza, üldözőiknek pedig kamatostól megfizet. Jól tesszük tehát hogy ha mi sem a szörnyűségektől bénult szívvel, hanem azzal a lelkesedéssel olvassuk, amelyet a mennyei Jeruzsálem képe kelthet bennünk, hiszen Isten végső szava nem a büntetés és pusztítás lesz, hanem a világ újjáteremtése, az igazak megvigasztalása és felmagasztalása.

Jöjj el, Uram Jézus!

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: