Az én szabadságom a te szabadságod? I.

szabad madárMottó:A szabad társadalom, jogállam természetes állapota a szabadság,
tehát mindent szabad, ami nem tilos,
tehát mindent szabadon meg lehet tenni,
a tilalmakat jogszabályok tartalmazzák.” (Wikipédia: Személyes szabadság)

Az egyik hazai napilap vitát indított a liberalizmusról; ennek keretében olvastam egy igen érdekes eszmefuttatást egy egykori liberális párt volt képviselőjétől, aki arra hivatkozott, hogy a liberális fősodornak kikiáltott politikai korrektség valójában nem is liberális, hanem marxista gyökerű eszme, amely ráadásul a liberalizmus egyik alapértékét, a szólásszabadságot korlátozza. A cikkben leírtakkal nyilván lehet vitatkozni vagy egyetérteni, nekem mindenesetre szöget ütött a fejembe ez a gondolat.

A liberalizmus jelenleg a politikai paradigma részét képezi nyugaton, ezért is nehéz bármit mondani róla. Nem vitás ugyanakkor, hogy a liberális pártok választási eredményeik alapján sok helyen viszonylag csekély támogatást tudhatnak magukénak. Valóban lehet tehát azt mondani, hogy a liberalizmus a nyugat-európai (és észak-amerikai) politikai elit metanyelve, ugyanakkor látni kell, hogy a tömegek nem fogékonyak rá, és éppen emiatt érzik sokan, hogy a politikában nincs igazi választási lehetőség: akárkit választanak, liberális megoldásokat kapnak, még ha éppen ennek ellenében szavaztak is egy pártra. Így tehát nem csoda, hogy sokan gondolják úgy Európában: az elit liberalizmusa és a demokrácia között ellentmondás feszül; az elit ideológiája felülírja a választók akaratát.

Látnunk kell azt is, hogy a szabadság az európai politikai gondolkozásban valóban csaknem egyetemes szerepet tölt be – még ha a gyakorlatban a szolgaság különböző formái bőven tenyésznek is. Különösnek hathat, hogy az antiliberális mozgalmak éppen a szabadság nevében lépnek fel az elit ideológiájával szemben – megerősítve azt a érzetet, hogy az európai politikai kultúra kerete a liberalizmus, és annak különböző válfajai csapnak össze. A valóságban azonban arról van szó, hogy a szabadság értéke nem a liberalizmus terméke, hiszen a filozófiai liberalizmus megjelenése előtt is az európai közgondolkodás fontos eleme volt a szabadság. Nem a liberalizmus tehát az európai kultúra sarokköve, hanem a szabadságszeretet. Más kérdés, hogy a szabadság fogalmát többféleképpen is meg lehet ragadni, attól függően, hogy mit gondolunk az ember és a társadalom viszonyáról. A liberalizmus a szabadság egy bizonyos értelmezését – amely szorosan kapcsolódik az ember indivdualista felfogásához  –  politikaelmélete alapértékének választotta, de ez nem jelenti azt, hogy a többi politikai felfogás nem tartaná fontos értéknek a szabadságot – még ha másként értelmezi is azt, mint az individualista liberalizmus.

Az individualista szabadságfogalom lényegében úgy fogalmazható meg, hogy a szabadság a korlátok hiányát jelenti. Az ember akkor szabad, ha cselekvési lehetőségét nem korlátozza senki és semmi. Ez a szabadságfogalom lényegében egy olyan emberképre épül, amelyben az ember természete szerint mint önmagában álló személy (individuum, egyén) korlátlan ura az őt körülvevő világnak. A baj az, hogy amint megjelenik egy másik hasonló lény – hacsak nem külön világokban élnek – akkor létük és cselekvésük kölcsönösen korlátozza a másik szabadságát, valójában megszüntetve a természetes szabadság állapotát (ahogy Sartre fogalmaz: “a másik ember: a pokol”). Amint tehát az egyedek kapcsolatba lépnek egymással, megszűnik a szabadságnak ez a természetes állapota. A felvilágosodás gondolkodóinak komoly problémát jelentett, hogyan lehet levezetni a természeti állapotból az akkori társadalmi viszonyokat; erre szolgáltak a szerződéselméletek. Attól függően, hogy mit gondoltak a fennálló rendről (tehát apologetikusan vagy kritikusa álltak-e hozzá) más-más folyamatot vázoltak fel.

Különös, hogy a legkövetkezetesebb és legrealistább az individualizmus leírásában  Thomas Hobbes, az abszolutizmus apologétája, aki szerint a természeti állapotot a “mindenki harca mindenki ellen” jellemezte, ahol az emberek erőszakkal is készek (korlátlan) szabadságukat érvényesíteni; a társadalmi szerződés, amelyben lemondanak szabadságukról (jogaikról), hogy bizonyos korlátok között szabadon cselekedhessenek, és ennek őreként létrehozták az államot, azt volt hivatott megelőzni, hogy az emberek kiirtsák egymást.

Jean-Jacques Rousseau ezzel szemben némi szentimentalizmussal a szánalmat olyan emberi vonásnak tekinti, amely megakadályozta a természeti állapotban az erőszak elszabadulását; ő a büszkeségben látja minden rossz okát, és szerinte a technikai fejlődés miatt szorosabban együttműködő emberek között megjelenő egyenlőtlenségből eredő feszültség miatt volt szükség a társadalmi szerződésre, de ebben a gazdagok és hatalmasok becsapták a szegényeket és gyengéket, és az állam létrehozásával törvényesítették az egyenlőtlenséget.

Hegel úr és szolga viszonyáról vallott nézeteiben mindkét gondolat megjelenik: mindenki vágyik az elismerésre (büszke akar lenni), a nélkül, hogy neki mást el kellene ismernie; az lesz úr, aki ezt – erőszakkal – el tudja érni, aki pedig – félve a haláltól – behódol, a szolga; egy idő után azonban a szolga egyre önállóbbá válik, az úr pedig egyre függőbbé, és egy ponton szerepet cserélnek. Marx, aki ebben Hegel tanítványa, annyiban viszi tovább a gondolatot, hogy egyrészt ezt az ellentétet osztályszintre emeli, másrészt a helycserét csak erőszakos úton tudja elképzelni. (Úgy is mondhatjuk, hogy ha a liberalizmus a tézis, a marxizmus az antitézis, a harmadik út pedig a szintézis).

Különös, hogy az angol parlamentarizmus ideológusa, John Locke azon az állásponton volt, hogy az Istentől adott természeti törvények betartása mellett a természeti állapot is békés lehetett volna, de mivel egyesek megszegik e természeti törvényeket, ezért szükség volt egy olyan szervre (az államra), aki a rendet fenntartja; a társadalmi szerződés alapján mindenki aláveti magát e szervnek, feltéve, hogy az aláveti magát a természeti törvénynek. Látnunk kell, hogy bár Locke is individualista alapról indul, de vallási meggyőződésétől vezetve az emberi szabadság természetes korlátjául elismeri a természeti törvényt; az ő szemében a helyes állami törvények tehát eredendően nem korlátozzák a szabadságot, hanem csak azok természetes korlátai között tartják. Kár, hogy a vallásos meggyőződéstől elválasztott nyugati gondolkodás ma már a természeti törvényt többé nem tekinti Istentől adottnak, hanem a maga feje után menve értelmezve fellazítja annak határait, mert egyébként ez lehetne a közös nevező.

Látnunk kell azt is, hogy a társadalmi szerződés valójában csak egy fikció, amely a mesterséges képződménynek beállított jog és állam jogosultsági körét hivatott megszabni: a társadalmi szerződés egyfajta hidat képez a természeti állapot és a társadalom között, amely egyszerre elválasztja és összeköti e két valóságot. A társadalmi szerződés azonban nem történeti valóság, ahogyan azt a XX. századi liberális politikai gondolkodó, John Rawls el is ismeri. De vajon van-e értelme a társadalmi valóságot egy tudottan fiktív eseményre tekintettel értelmezni, értékelni és alakítani?

Azt hiszem, itt van a szerződéselméletek alapvető hibája: amíg a szervesen kialakult, fennálló rend apológiájaként alkalmazzuk a szerződéselméleteket bizonyos változtatási kísérletekkel szemben, addig a kérdésnek nincs igazi tétje, hiszen a végeredményt végső soron a szerves fejlődés is hitelesíti, ha azonban a változtatás hivatkozási alapjává tesszük, akkor már marxi értelemben vett ideológiát gyártunk, mert a fennálló rendben nem vagy csak nehezen igazolható politikai igényünknek teremtünk ezzel egy hamis igazolást, hiszen úgy hivatkozunk valamire mérceként, hogy az valójában csak elméleti konstrukció, amely ki van téve az emberi tévedésnek, és amelynek “tényei”, peremfeltételei és jellemzői általunk szabadon alakíthatók. Amikor tehát elfogadott mérceként hivatkozunk rá, akkor a tárgyszerűség látszatát keltve valójában saját személyes elképzelésünket, nézetünket akarjuk rákényszeríteni a többiekre.

(Folytatjuk.)

Reklámok

One Response to Az én szabadságom a te szabadságod? I.

  1. Visszajelzés: Oly’ nehéz a választás VI. – A keresztény individualizmus csábítása | sartogrilu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: