Az én szabadságom a te szabadságod? II.

keresztrefeszitesMottó:Míg ugyanis a bűnnek szolgáltatok,
az igazsággal szemben szabadok voltatok.

Mi hasznotok volt akkor abból, ami miatt most szégyenkeztek?
Hiszen annak vége a halál.

Most azonban felszabadultatok a bűn alól, és Isten szolgái lettetek.
Gyümölcsötök a megszentelődés, célotok az örök élet.” (Róm 6,20-22)

Az előző bejegyzésemben a filozófiai liberalizmus mögött meghúzódó, a felvilágosodás gondolkodói által megrajzolt individualista emberképről, és a társadalom, illetve az állam eredetét magyarázni hivatott szerződés-elméletekről ejtettem néhány szót. Látnunk kell azonban, hogy a szerződéselméletek, az individualista emberkép és individualista szabadságfogalom nem tekinthetők a nyugati világ politikai gondolkodás kizárólagos hagyományának.

Az arisztotelészi hagyományban például az állam létrejöttéhez nem az individuumok szerződése, hanem szerves fejlődés vezet el; az ember természetétől fogva társas lény (zoón politikon), és a házközösség, faluközösség, polisz fejlődési folyamat eredményeként hozza létre az államot. Arisztotelész három természetes kapcsolódást feltételez az emberek között: ezek a házasság, az úr-szolga viszony és az apa-fiú viszony; ezek hozzák létre a házközösséget; több összekapcsolódó házközösség hozza létre a faluközösséget, ezek szövetsége pedig a poliszt. Jó tudni, hogy Arisztotelész Politika című munkájához közel ötven polisz alkotmányát gyűjtötte össze tanítványaival, és ezeket elemezte; bár egyes megállapításai nyilván vitathatók, de az nem, hogy tapasztalati alapról indulva kereste az államélet valós törvényszerűségeit, például igyekezett megállapítani a különböző államformák kialakulásának földrajzi és társadalmi feltételeit.

A keresztény társadalomfilozófia is inkább az arisztotelészi vonalhoz áll közel, bár antropológiája némiképpen eltér a görög filozófusétól. Ami közös bennük, hogy miként Arisztotelész, úgy a biblikus emberkép sem individualista. A Teremtés könyvének első fejezetei nem történeti elbeszéléseket tartalmaznak, hanem olyan képeket amelyek léttani (ontológiai) igazságokat hivatottak közölni. Ezekből egyértelműen kitűnik, hogy az ember nem magában álló lény, hanem természetéből adódóan kapcsolatban él: kapcsolatban Istennel és az embertársaival (ezen alapul a keresztény perszonalizmus). Ezen túlmenően az embernek feladata van a világban, amely számára hatalmat és felelősséget jelent, ugyanakkor a szöveg utal ennek korlátozottságára.

Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.’ ” (Ter 1,27-28) – mondja az első teremtéstörténet. “Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze. … Azután így szólt az Úristen: “Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.’ … az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: “Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből lett.’ Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz.” (Ter 2,15-24) – mondja a második teremtéstörténet.

Mindkét történet utal rá, hogy az emberi természethez hozzátartozik a nemi különbség, a férfi-nő kapcsolat és a közös feladat. Az ember Isten helytartója a földön, akinek Isten akarata szerint kell cselekednie. Érdekes, hogy Isten első parancsa a Bibliában a szaporodásra és termékenységre vonatkozik (ezért is ostobaság a házasságot és nemiséget valami eredendően bűnös dolognak beállítani), második parancsa pedig az uralkodásra. Ez utóbbinak a tartalmát sokan félreértik, bár a második teremtéstörténet pontosítja: az emberiség feladata, hogy “művelje és őrizze” a kertet, vagyis a teremtett világot. Az embernek (szemben néhány szélsőséges környezetvédő gondolkodásával szemben) igenis joga van a természet erőit akár a maga javára felhasználni, a környezetét alakítani, ugyanakkor kötelessége a természet és a környezet fennmaradását biztosítani.

A második teremtéstörténet, amely a rossz eredetét kutatja, még pontosabb antropológiát rajzol fel. A teremtés kezdetén: “Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának a fáját. …  Az Úristen parancsot adott az embernek: „A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.(Ter 2,8-17.) E történet szerint az embert a “természeti állapotban” sem illette meg korlátlan szabadság: Isten feladatot adott neki, amiből kötelességei fakadtak, és eltiltotta a jó és rossz tudás fájától (az élet fájától azonban ekkor még nem!). A biblikus antropológia itt azt a hitigazságot mondja ki – ami tapasztalati úton is igazolható – hogy az ember természeténél fogva korlátozott lény: nem kisisten, még ha hasonlít is az Istenre bizonyos szempontból. Az ember szabadsága nem abból fakad, hogy cselekvési körét nem korlátozza semmi, hanem abból, hogy egy adott körön belül megilleti a választás szabadsága.

A parancsok és a tilalmak valójában éppen ezt fejezik ki: Isten nem ad részletes utasítást arra, hogyan művelje és őrizze a kertet, sőt kifejezetten az emberre bízza, mit hogyan használ a maga javára (“a kert valamennyi fájáról ehetsz“), de figyelmezteti szabadsága végső korlátaira (“a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz“).  A bűnbeesés története azonban arra is figyelmeztet, hogy bár az ember figyelmen kívül hagyhatja Isten intését – de nem haladhatja meg a korlátait: “Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát gyümölcséből, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle. Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek.” (Ter 3,6-7). Az ember viselkedhet úgy, mintha szabadságának nem lennének korlátai, de csak kiszolgáltatottságát fogja megtapasztalni. (Csak egy példa: Sztálin elég nagy úr volt, de a fehér ló, amelyen Berlinbe be akart vonulni, gyakorlás közben mindig levetette a hátáról, ezért meghiúsult ez a terve; ráadásul ő, aki milliókat küldött a halálba, paranoiásan rettegett vélt vagy valós ellenségeitől.) A természet törvényeit és az ember alapvető végességét ugyanis nem lehet erőszakkal megváltoztatni; aki megpróbálja, nagy bajt okozhat magának és másoknak, de végül mindig kudarcot vall.

Ebből az emberképből egy egészen másféle szabadság-fogalom fakad: a szabadság a korlátozott emberi lét keretei között a lehetséges magatartások közti választás képességét jelenti. A szabadság ebben az összefüggésben azonban nem abszolút érték, hiszen az ember választhatja a rosszat is, annak minden következményével együtt, vagyis a szabadság felelősséget is jelent. Az embernek kötelezettségei vannak Istennel és az embertársaival, sőt önmagával szemben is;  szabadsága azonban nem ellentétes ezekkel az állapotbeli kötelezettségeivel (mintha azok külsődlegesen korlátoznák a szabadságát), hiszen az ember szabadsága elsősorban nem abban áll, hogy megszegheti e kötelezettségeit, hanem abban, hogy maga határozhatja meg azt, hogy hogyan teljesíti azokat.

Úgy is mondhatnánk, hogy a szabadság éppen úgy az emberi természet sajátja, akárcsak a látás vagy a lélegzés képessége; bizonyos típusú emberi cselekvés előfeltétele és kizárólagos eszköze. Ebben a viszonylatban az eszköz és cél szerepe és értéke nem keverendő össze: előbbi értékét utóbbi adja meg igazán. Az alkalmas eszköz azért jó, mert a célhoz segít; hiába alkalmas azonban az eszköz, ha rossz cél érdekében használják, mert akkor az eszköz használata is rossz lesz. A szabadság  önmagában nem teszi az emberi cselekedeteket értékessé, csak lehetővé teszi, hogy az ember értékes cselekedeteket hajtson végre. A szabadság azért érték, mert lehetővé teszi, hogy az ember jót tegyen úgy, ahogyan csak ő tud jót tenni.

Ez a szabadságfogalom látszólag alacsonyabb rendű, mint az individualista szabadságfogalom, hiszen elméletileg szűkebben vonja meg a szabadság természetes határait; a gyakorlatban azonban sokkal tágabb körben ismeri el az ember szabadságát, hiszen az ember akkor is szabad lehet, ha cselekvési tere korlátozott. A választás képessége akkor is megvan az emberben, ha cselekvési tere egészen beszűkült. A Názáreti Jézus a kereszten az individualista fogalom szerint egyáltalán nem volt szabad: abban az állapotában kezeit-lábait sem tudta mozgatni, hóhérai azt tettek vele, amit akartak (megalázó és embertelen bánásmódnak és büntetésnek volt kitéve, megsértették az élethez való jogát stb.); és mégis, ebben a helyzetben is szabad tudott maradni, tudott választani jó és rossz között, szembe tudott szállni a gonoszsággal: imádkozott hóhéraiért, megbocsátott a bal latornak, rendelkezett anyja sorsáról, és mindezzel megmutatta Isten szeretetét.

(Folytatjuk.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: