Az én szabadságom a te szabadságod? III.

teraszMottó:Az ő alkotása vagyunk:
Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket;
ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk.” (Ef 2,10)

Előző bejegyzésemben a filozófiai szabadság-fogalom másik gondolati hagyományával, a perszonalista szabadságfogalommal foglalkoztam, azon belül is különösen a szabadság biblikus alapokon álló fogalmával, amely szerint a szabadság a korlátozott emberi lét keretei között a lehetséges magatartások közti választás képességét jelenti; a szabadság  önmagában nem teszi az emberi cselekedeteket értékessé, csak lehetővé teszi, hogy az ember értékes cselekedeteket hajtson végre; a szabadság azért érték, mert lehetővé teszi, hogy az ember jót tegyen úgy, ahogyan csak ő tud jót tenni.De milyen gyakorlati következményei vannak a szabadság ilyen elméleti megközelítésének? Mit jelent a keresztény ember számára szabadon élni?

Ha elfogadjuk, hogy az ember cselekvési tere szükségképpen korlátozott, és a szabadság értékét az adja, hogy az ember a csak tőle várható módon tegyen jót,  akkor világos, hogy a cselekvési tér kiterjesztésével a szabadság nem növelhető, de ennek nincs is különösebb értelme, hiszen nem a cselekvés szabadsága, hanem az annak segítségével megtehető jótettek az érdekesek. Hiába is terjesztenénk ki tehát a cselekvésünk terét, ha nem növelnénk jótetteink számát; ha azonban adott cselekvési kör mellett növeljük jótetteink számít, ezzel szabadságunk értéke is növekszik, mert a lehetőségből a ténylegességbe fordul. Ez a szabadságfogalom tehát nem a szabad cselekvés körének kiterjesztésére, hanem mélységének növelésére hív fel.

De hogyan tudjuk növelni a jótetteink számát? Úgy, hogy szabad döntéseink minél hatékonyabban irányulnak a jóra: vagyis a lehetséges magatartások közül minél gyakrabban választjuk azt, hogy jót tegyünk,  sőt, ezen belül is lehetőleg a minél nagyobb jót. Ha így teszünk, annak többféle hatása is van. Egyrészt, ezzel begyakoroljuk a jó választását, és egy idő után készséggé válik, másrészt mivel a jó, illetve a minél nagyobb jó választása általában kisebb-nagyobb erőfeszítést igényel, ezért ezek választásához a rendelkezésünkre álló képességek és lehetőségek minél hatékonyabb felhasználására van szükség, így megtanuljuk e képességeinket és lehetőségeinket hatékonyan felhasználni.

A rendelkezésünkre álló testi és szellemi képességek hatékony felhasználását biztosító készségeket nevezzük erényeknek. Az erények arra tesznek képesség, hogy a lehetőségként meglévő képességeinket minél nagyobb mértékben ki tudjuk használni, vagyis az elvi képességekből gyakorlati képességgé, majd készséggé váljanak. Ha például valakinek egészséges lábai vannak, elvben képes arra, hogy járjon, sőt akár fusson. Ugyanakkor nem mindenki tud futni: a kisgyermeknek is meg kell tanulnia a lábait használni, hogy a gyakorlatban is képes legyen a futásra. De minél többet gyakorolja a futást az ember, annál jobban ki fognak fejlődni az izmai, és annál gyorsabban tud majd futni; így lesz egy elméleti képességből gyakorlati.  Ha az embernek “korlátlan” ideje van arra, hogy eljusson az egyik helyről a másikra, a gyorsaságnak persze nincs jelentősége; van azonban amikor számít a gyorsaság, például veszélyhelyzetben: ilyenkor akár emberélet is múlhat azon, hogy valaki kifejlesztette-e a futás képességét. Veszélyhelyzet esetén annak, aki jól tud futni, több választási lehetősége van, mint annak, aki nem tud futni, hiszen nemcsak elrejtőzni vagy a veszéllyel szembeszállni képes (ha képes), hanem akár el is futhat. A képességek kifejlesztése ezért növeli a választható lehetőségét, vagyis az ember szabadságának terjedelmét a nélkül, hogy ezzel mások szabadságát korlátoznánk.

A szabadság mélységét tehát az erények kifejlesztésével lehet növelni: az erényes ember ott is szabadon tud választani jó és rossz között, ahol más nem, mert – képletesen szólva – megtalálja a legkeskenyebb ösvényt is, és van is ereje, hogy felmásszon a kaptatókon. Az erényes ember szabadsága belső szabadság; mivel arra képezi ki magát, hogy a lehetőségeiből a lehető legtöbbet hozza ki, ha a külső korlátok szorítása enged, akkor azt nagyobb mértékben tudja kihasználni, mint az, aki örökkön a korlátokon túlra kacsingat, és szabadságának növelését kizárólag cselekvési terének bővítésével tudja elképzelni.

Az, aki viszonylag szűkös jövedelme mellett is tud úgy gazdálkodni, hogy tartozásait megfizesse, sőt még a szegényeknek is juttasson, ha nagyobb jövedelemhez jut, az így kapott pénzt sem fogja elszórni, viszont még több jót tud tenni, akár nagyobb vállalkozásokba is tud fogni, és okosan, sokakon segítve fog adakozni, hiszen megszokta, hogy a pénzt hatékonyan és felelősségteljesen használja fel, vagyis elsajátította a takarékosság és nagylelkűség erényét. Ezzel szemben az, aki arra hivatkozással, hogy kevés pénze van, nem rendezi a számláit és nem adakozik a még szegényebbeknek, akkor sem fog így tenni, ha nagy gazdagságra tesz szert; vagy elszórja a pénzét vagy csupán felhalmozza,  mert nem tanulta meg a pénzt beosztani és jó célra használni. (Ez nemcsak emberekre, de az államokra is igaz!) Az erényes ember tud bánni a szabadságával, és ha azt a jó szolgálatába állítja, akkor igen értékes életet tud élni, a nélkül, hogy más rovására növelné uralmi területét.

Valójában itt van a liberális és a keresztény szabadságfogalom legnagyobb, gyakorlati kihatású szemléletbeli különbsége: a liberális gondolat a külső és belső korlátok eltörlését hirdeti, és mivel alapvetően politikai eszmekörről van szó, azt a feladatot vállalja magára, hogy a szabadság külső korlátait törölje el. A baj csak az, hogy ezek a külső korlátok az emberek cselekvési terét is védik egymástól. A jogok szakadatlan gyarapítása jól hangzik, csakhogy minden jogász tudja, hogy az egyik jogalany jogosultsága addig terjed, ameddig a másik kötelezettsége: ha valakinek több jogot adunk, azzal a többiek kötelezettségeit növeljük.

Ráadásul, a külső határok kitolásának, illetve eltörlésének programja a külső korlátok hátrányait helyezi a gondolkodás középpontjába: az emberek közül sokan elhiszik, hogy gondjaik megoldása az lenne, ha ezek a korlátok nem lennének, vagyis a szabadság növelése a boldogságot is önmagában elhozza. Sokan gondolják úgy, hogy ha megkapnák azokat a lehetőségeket, amelyektől most “el vannak zárva”, akkor ki tudnák elégíteni igényeiket, és ezáltal boldogok lennének. Csakhogy sokan már most is rendelkeznének a nagyobb boldogsághoz szükséges lehetőségekkel, csak nem használják fel őket, mert örökösen azt nézik, mitől vannak elzárva; de ha valaki a meglévő lehetőségeit sem tudja felhasználni, mi a garancia arra, hogy a többletlehetőségeket jól fogja felhasználni?

Az individualista szabadságfogalom mellékterméke az irigység kultúrája, a lehetőségek elpazarlása; a szabadság belső  gátjai, a lehetőségek korlátozott felhasználhatósága, amely az erények hiányának következménye,  nem kap kellő figyelmet, mert ez etikai kérdés, amely nem politikai program tárgya és különben is népszerűtlen, hiszen a cselekvő egyéntől igényel erőfeszítést, következésképpen a politikai liberalizmus nem is tud mit kezdeni vele. A legnagyobb veszély viszont az, hogy az egyre tágabb lehetőségeket az emberek egyre kisebb hatékonysággal használják fel, hiszen a külső korlátokra hivatkozással felmentve érzik magukat a jótettek, és így az erények kifejlesztésének kötelezettsége alól.

Bár egyre szélesebbre nyílnak a lehetőségek, de egyre kevésbé használják fel azokat értelmesen, mert megszokták, hogy a problémák megoldását a lehetőségek bővítésében lássák. Ezzel azonban az egyes ember egyre kiszolgáltatottabbá válik, hiszen egyre inkább elsorvad az a képessége, hogy megkeresse a legjobb megoldást és ahhoz ragaszkodjék akkor is, ha e miatt nehézségei támadnak; kénytelen tehát azokra támaszkodni, akik biztosítják számára a lehetőségek bővítését. Jó példa erre az az amerikai egyetemeken terjedő mozgalom, amely a kellemetlen élményektől akarja megvédeni a hallgatókat: lehet ideig-óráig mesterségesen  búra alá helyezni ezeket a fiatal embereket, de mi lesz akkor, ha az élet nyers valóságával szembesülnek?  Vajon mennyire kiszolgáltatottak a sanda erők alattomos játékainak azok, akik félnek szembesülni az igazságtól, az övéktől eltérő véleményektől?

A kereszténység éppen ezzel ellentétes utat ajánlja fel; a meglévő lehetőségeinket használjuk fel arra, hogy minél több jót tegyünk: “szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak titeket az örök hajlékba. Aki kicsiben hű, az hű a nagyban is; aki pedig hűtlen a kicsiben, a nagyban is hűtlen. Ha tehát a hamis mammonban hűek nem voltatok, ki bízza rátok azt, ami igazi érték? 12S ha a máséban hűek nem voltatok, ki fogja odaadni nektek azt, ami a tiétek?”  – mondja Jézus a hűtlen intéző példabeszédében (Lk 16,9-12). Ez Isten pedagógiája; eleinte keveset ad, sőt egy ideig még csökkenti is lehetőségeinket, hogy minél jobban megtanuljuk használni a szabadságunkat, és ki tudjuk fejleszteni erényeinket. Ha sikerrel járunk, akkor már bátran bíz ránk nagyobb lehetőségeket is. Felesleges tehát azt néznünk, hogy mitől “zárt el” az Isten rendelése, hiszen ha szükségünk lesz rá, Isten úgyis odaadja, feltéve, hogy alkalmasakká válunk annak felhasználására; ehhez viszont figyelmünket meglévő lehetőségeinkre és állapotbeli kötelezettségeinkre kell fordítanunk, mert ezek adattak eszközül arra, hogy szabadságunkat megtanuljuk használni, és egyben teljesítsük alapvető rendeltetésünket: hogy úgy tegyünk jót, ahogyan csak mi tudunk jót tenni.

(Folytatjuk.)

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: