Nézőpont kérdése …

dachauliberationMottó:Én vagyok az Úr, a te Istened,
én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” (Kiv 20,2)

Az elmúlt héten részt vettem egy konferencián, amelynek témája a roma holokauszt volt; a konferencia ünnepélyes megnyitójaként egy táncjátékot mutattak be, amely előtt Choli Daróczi József versét hallhattuk. Nem tehetek róla, de a vers eltérítette a gondolataimat: az egyébként általam is tisztelt, mélyen hívő költő – az Újszövetség cigány nyelvre fordítója – ugyanis azt a kérdést feszegette, hogy vajon Isten számon tartja-e a cigány áldozatokat, és befogadja-e őket szeretetébe. Bennem pedig az a kérdés vetődött fel: vajon jó oldalról közelítünk-e a világban működő Gonosz rémtetteinek emlékéhez?

Az én számomra ugyanis nem kétséges, hogy Isten a cigányokat éppúgy számon tartja, mint a zsidókat, magyarokat, németeket és más népek tagjait, és a holttestek illő eltemetésének hiánya (megsemmisítése) nem akadályozza Őt abban, hogy feltámassza őket az utolsó napon.  Ugyanakkor fel kell végre tennünk a kérdést: miért csak az áldozatokat és tetteseket látjuk, és miért nem látjuk azt, hogy a vérszomjas terv végül kudarcot vallott? Miért nem látjuk meg Isten kezét abban, hogy a világ legjobban szervezett diktatúrája kudarcot vallott az általa ellenségként kezelt kisebbségek teljes megsemmisítésében? Miért csak a tragédiát látja a világ zsidósága, és miért nem ismeri fel, hogy Isten – mint annyiszor a történelemben – jóllehet nagy véráldozat árán, de ismét megmentette népét a pusztulástól?

Talán azért, mert eleve kihagyjuk a számításból a történelem transzcendens játékosait, talán azért, mert könnyebb egy ideológiát megbélyegezni, mint elismerni: mindez azért történhetett meg, mert az emberek elszoktak Isten törvényeinek megtartásától. Az ideológia ugyanis másodlagos: szinte bármely ideológia nevében lehet ellenséget fabrikálni, és ha a “szeresd felebarátodat, gyűlöld ellenségedet” formula  jut uralomra, akkor már indulhat is a mészárlás – természetesen a közjó és az “ellenség” által fenyegetett csoportok védelmében. Pedig Isten nem ezt parancsolta, hanem azt: “Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” (Mt 7,12), és azt: “Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel. Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért.” (Lk 6,28) Nem arról van szó, hogy ne lennének ellenségeink, nem is arról, hogy mindenkit rajongva kellene a keblünkre ölelni, hanem arról, hogy még a megalapozott ellenszenv sem írhatja felül az igazságosság és irgalom parancsát.

De hogyan fordulhat mindez elő? Miért engedheti meg Isten (ha van), hogy ilyen szörnyűségek egyáltalán megtörténjenek? A válasz roppant egyszerű: Isten szabadságot adott az embernek; az emberi gonoszságot az embernek kell féken tartania; Isten segít ebben, de ha az ember nem hajlandó ebben együttműködni, akkor Isten rövid időre hagyja elszabadulni a gonoszságot, mert a gonoszság igazi arca annyira elborzasztó, hogy az emberek többsége megijed és észhez tér, és végre hajlandó tenni ellene. A könyörtelen és pőre bestialitás ugyanis félelmet kelt, és ez a félelem egy ponton túl bosszúvágyat kelt: ezért minden pőrén kegyetlen rendszer vége az erőszakos pusztulás. A gonosz éppen ezért sokáig leplezi igazi valóját, mert ezzel kikapcsolja az ember védekező ösztönét.

Gondoljunk bele, mi lett volna, ha a náci rezsim nem ennyire brutális, és mondjuk csak éppen kitelepíti áldozatait, vagy megfosztja őket vagyonuk nagy részétől, kizárja őket az értelmiségi pályákról, nyomorba taszítva őket, és kínai típusú születésszabályozást vezet be, vagy csak éppen felkínálja nekik a magzatelhajtás lehetőségét? Hiszen ha életüket és szabadságukat, sőt még vagyonukat is szűk keretek között garantálja, a nemzetközi közösség megnyugszik: a nemzetiszocializmusban a zsidók jogait is védik (ahogyan a kommunizmusban az osztályellenségekét – na persze!). A rezsim tovább maradt volna fenn, és ez a módszer hetven év alatt nagyobb vérveszteséget is okozhatott volna, mint az ipari mészárlás, és miként az örmények esetében, mind a mai napig azon vitatkoznánk, hogy akkor most történt-e népirtás, vagy sem.

Ne higgyük, hogy nem így lett volna, hiszen van magyar példa is arra, hogy az élet elvétele megfelelő körítéssel elnézhető, sőt megszokható: a magyar abortuszok száma hatvan év alatt közelíti a hárommilliót. Ez a holokausztban megölt zsidók számának fele, a megölt cigányok létszámnak hatszorosa; és nem egy több mint százmilliós birodalomról, csak egy közepes méretű, tízmilliós országról van szó. Mégis, az emberek csak megrántják a vállukat, sőt van, aki a nők alapjogáról beszél: pedig itt is milliós nagyságrendben ölnek meg ártatlan embereket, de sokan ezt nem fogják fel, illetve mivel nem érzik magukat közvetlenül fenyegetve, ezért nem tesznek semmit, és a mészárlás folytatódik. De még ha csak a tizedét ölték volna is meg a magyar magzatoknak, vagy századát, az is elborzasztóan sok: ma évente átlagosan 2-300 emberölés történik megszületettek sérelmére, és egy ország retteg, hogy milyen rossz a közbiztonság, itt pedig évente tízezrekről beszélünk. Persze a számháborúnak nincs sok értelme: az ártatlanul kiontott vér rendszertől és ideológiától függetlenül az égre kiált …

Látnunk kell azt is, hogy az egész mozgatója a Gonosz, aki élvezettel viszi bele az embert ezekbe az aljasságokba. Hogy miért? Mert irigyli az embertől Isten szeretetét, és mindenáron azt akarja bebizonyítani, hogy az ember méltatlan Isten szeretetére. Ha az emberek pusztulnak, mint a vágásra szánt juhok, és pusztán félnek, ez neki nem elég, mert ez szánalmat kelt ugyan, de nem undort. Azért is végezteti emberrel a piszkos munkát, hogy Isten is, ember is megundorodjék az emberi fajtól, látva a gonoszságot, amit művel. Csakhogy téved: Isten nem azért szereti az embert, mert méltó rá, hanem mert rászorul; és minél méltatlanabb helyzetbe kerül, annál inkább rászorul erre a szeretetre.

Ráadásul ahol a gonoszság tombol, ott a jó választása még inkább kiemeli az emberi természet eredendő (teremtett) jóságát. Számomra az első találkozást a Holokauszttal nem a kápók és SS-tisztek világa, hanem Maximilian Kolbe atya története jelentette, aki hajlandó volt meghalni egyik rabtársa helyett. És ki tudja, hány hasonló történetről hallgatnak a lágerek: férfiakról és nőkről, akik amíg lehetett, segítettek egymáson, vagy védték egymást; persze meghaltak így is, ők is és azok is, akiket segítettek vagy védtek. Lehet azt mondani, hogy értelmetlen volt mindez az erőfeszítés, hiszen az életük kioltásával mindaz, amiért küzdöttek, elveszett. De amíg éltek, tanúságot tettek emberségükről, és jótettük elkísérte őket Istenhez. Miért nem inkább róluk, a hősökről, a jó emberekről emlékezünk meg?

Azért, mert a Gonosz nem akarja, hogy emlékezzünk rájuk.  A Gonosz azért akarja a saját művét az arcunkba tolni, hogy rettegjünk és undorodjunk, és hogy azt firtassuk, hol volt az Isten, amikor mindez megtörtént. De Isten sem ellenzi, hogy a gaztett rémségét lássuk, hiszen figyelmeztetésként engedte meg, hogy okuljunk belőle, ám azt szeretné, ha látnánk azt is, amit a Gonosz szívesen letagadna: a gonoszság csődjét, az emberi jóság hatalmát, az Isten irgalmát, aki annak ellenére nem engedte fiait kiirtani, hogy minden eszköz megvolt rá. (Kicsit kifordított Madách ez: “Az ördögnek tetszik, mert kétségbe ejt majd, az Istennek tetszik, mert ég felé hajt.”) Isten ugyanis azt akarja, hogy bízzunk az ő gondviselő jóságában, és bátran tegyük a jót.

Ha viszont az örökös áldozat szerepében tetszelgünk, akkor ez tétlenségre kárhoztat, hiszen mit tehetnénk mi sorsunk jobbra fordításáért, amikor mindenki minket üldöz, és a világ hatalmasai esküdtek össze romlásunkra, és történelmünk a tragédiák és a fokozatos pusztulás története? Ez volt az a káros út, amire a magyarság a XIX. században rálépett (ezért óvok tőle mindenkit): a rokontalan, meg nem értett, mindenki által érdemtelenül üldözött, de nagyon értékes nép önképét vettük fel. És mit értünk vele? Pusztán annyit, hogy fásultan törődünk bele az újabb és újabb igazságtalanságoknak, vagy vad dühvel rohanunk neki mindenkinek, ahelyett, hogy cselekednénk és szövetségesek után néznénk. Nem vitás, hogy történelmünk bővelkedik a megpróbáltatásokban, csakhogy ezek egy jó részét jelentős részben magunknak köszönhettük, ennek ellenére utóbb mégis sikerült túlélnünk.

A muhi csata például a magyar kivagyiság és a kicsinyes politikai bosszú emlékműve, a mohácsi a széthúzásé és a szűklátókörűségé. Szörnyű következményeik voltak? Igen, de nem végzetesek, és talán jó is származott belőlük. A tatárjárásban az ország negyede ottveszett, de akkor épült ki az a várrendszer, amely megakasztotta a török előrenyomulást; ki tudja, ma talán nem lenne keresztény magyar a Kárpát-medencében, ha a török akadálytalanul haladhat nyugat felé. Az is igaz, hogy a török hódoltság kivetett minket Európa élvonalából, de ezzel kimaradtunk a gyarmatosítás gaztetteiből és végül mégiscsak kiűzték a törököt, nem? A Rákóczi-szabadságharc pedig csak a nemzeti emlékezetben kudarc, valójában az eredeti célok túlnyomó többségét sikerült elérni. Az 1848/49-es szabadságharc mérlege hasonló, bár itt kellett a passzív rezisztencia tizenegy éve is. Az 1956-os forradalom következtében valamelyest enyhült a korábbi elnyomás szigora, és ma nincs Közép-Európában kommunizmus.  Sőt, még Trianon is az irgalom jegyeit mutatja: ha ugyanis az utódállamok nem ennyire kapzsiak, és az etnikai határoknál húzzák meg a határokat, akkor lehet, hogy Magyarország másfélszer ekkora, de a szórvány-magyarságnak már nyoma sem lenne, mert nem lett volna tömbmagyarság, amelyhez kapcsolódhattak, és amelynek súlya megnövelte a szavukat.

Nem igaz tehát, hogy a magyar történelem pusztán a vesztes csaták, levert forradalmak és szabadságharcok története; sokkal inkább a vesztes csaták, levert forradalmak és szabadságharcok ellenére történő túlélésé és újjászületésé, és az is marad mindaddig, míg hazánk és nemzetünk a Magyarok Nagyasszonya pártfogását és az Isten oltalmát élvezi. A helyes nemzettudat éppen erre a megbonthatatlan, bár sokszor megszegett szövetségre épül, és a bűnbánat, könyörület és újrakezdés tapasztalatát tükrözi: fel kell ismernünk, mikor, mit rontottunk el, és kérve Isten segítségét igyekeznünk kell hibáinkat kijavítani. Ne felejtsük: a gonoszság nem ismer mértéket, pusztítása mindig iszonyatos, de minél erőszakosabb, annál hamarább eléri a vég: Aki mást fogságba hurcol, fogságba kerül. Aki karddal öl, annak kard által kell elhullnia. Ez a szentek állhatatosságának és hitének az alapja.” (Jel 12,10).

Ne felejtsük tehát el mindannak a szörnyűségét, amit a nemzetiszocialista rendszer elkövetett, de eme éjsötét háttér előtt ismerjük fel Isten jóságának fényét felcsillanni, és hálával gondoljunk a gonoszság kudarcára; ez adjon reményt és bátorítást nap mint nap, saját életünkben a Gonosz elleni küzdelemre és Isten törvényeinek odaadó és állhatatos megtartására!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: