Barabás fiai vagy Jézus tanítványai?

barabás fiainak műveMottó:Ne szolgáltassatok magatoknak igazságot, szeretteim,
hanem hagyjatok teret az Isten haragjának,
hiszen írva van: „Enyém a bosszú, én majd megfizetek!
” (Róm 12,19)

A napokban olvastam egy recenziót egy könyvről. A cikkben szerepel egy állítás, miszerint “A muszlimok legtöbbje képtelen elképzelni és elfogadni egy olyan Isten fiát vagy prófétát, aki önként vetette magát alá a megaláztatásnak, s azt az Istent, aki mindezt hagyta. Az iszlám nem akar veszíteni.” Ezen kicsit elgondolkoztam; mert mi keresztények sem akarunk veszíteni, de tény, hogy a hívő keresztények másként tekintenek a kudarcokra, mint más vallások követői.

A különbséget a keresztény szerző szerint a mohamedánok úgy ragadják meg, hogy “a mi Krisztusunk szenvedett, tehát a mi modellünk az, hogyan vetjük alá magunkat a szenvedésnek és a kudarcnak. Nekik … van egy prófétájuk, aki életét sikeresen, dicsőségben végezte, így a muszlimok nem tudják elképzelni, hogyan fogadják el a kudarcot.” Csakhogy – ezt már én teszem hozzá – a “mi Krisztusunk” “Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,8-11)

Krisztus ugyanis kereszthalála és feltámadása által egyértelműen győztesen került ki a küzdelemből, ezért halála nem kudarc, csak egy állomás a győzelemhez vezető úton. Persze az ember hajlamos minden nehézséget, áldozatot, szenvedést kudarcként megélni, holott a kudarc valójában a törekvés (végső) meghiúsulását jelenti. Ez az a pont, ahol a kérdés izgalmassá válik: mire törekszik az ember? Ha szenvedésmentességre, rajt-cél győzelemre, akkor minden szenvedés, akadály, nehézség e törekvés kudarca; ha a végső győzelemre, vagyis egy feladat elvégzésére, akkor ezek csak egyszerű akadályok, amelyeket esetleg le kell küzdeni, ha e nélkül nem lehet célt érni. De ez csak egyik olyan különbség, ami miatt sokaknak nem fogadható el a szenvedő Krisztus.

A másik, ugyanilyen fontos ok, amiért az iszlám másként gondolkodik a szenvedésről az, hogy valójában nem bízik eléggé az Istenben, és türelmetlen vele szemben. Nem várja meg, míg Isten cselekszik, hanem a maga kezébe akarja venni az igazságszolgáltatást: azt tekinti céljának, hogy az iszlám rendjének elterjesztésével maga tegyen rendet a világban. Ebben példa számára Mohamed, akit miután elűztek Mekkából, sereget szervezett, és elfoglalta Mekkát, rákényszerítve lakóit, hogy elfogadják az iszlám tanítását. Ugyanezt várta az izraeliták többsége a Messiástól: hogy erőszakkal kergesse el a megszállókat és állítsa vissza a Törvény uralmát; ezért választották a rómaiak ellen lázadó, erőszakos Barabást a túlságosan szelídnek ítélt Jézussal szemben.

Igen ám, csak tegyük fel a kérdést: hová vezetett ez az út? Alig negyven évvel később egy hasonló jellemű harcias megváltó fellépése nyomán az izraeliták fellázadtak a rómaiak ellen, évekig sikerre harcoltak, de végül legyőzték őket, sőt a Templomot is lerombolták. Újabb hatvan év múlva újabb harcias megváltó lépett fel, akit szintén legyőztek, és a zsidókat kiűzték, sőt ki is tiltották hazájukból. A Jézust követő zsidók leszármazottai azonban sok üldöztetés után, háromszáz év múlva megérhették, hogy dicsőségesen birtokba vehették Palesztinát: a szent helyeken a rómaiak építettek számukra templomokat, ahol Krisztus dicsőségét zengték – és ez így is maradt az arab hódításig, sőt bizonyos értelemben máig is, mert még ma is élnek keresztények a Szentföldön.

Persze mondhatjuk, fontos az időtényező. Csakhogy Isten másként gondolkodik erről, miként azt Saul esete is mutatja. “Saul még mindig Gilgalban volt, s az egész nép aggódott érte. Hét napig várt, addig az időpontig, amelyet Sámuel meghatározott. De Sámuel nem érkezett meg Gilgalba, s népe magára hagyta Sault, szétszéledt. Erre azt mondta: ‘Hozzatok ide égőáldozatot és közösségi áldozatot’. Amikor épp készen lett az égőáldozat bemutatásával, lám, Sámuel megérkezett. Saul eléje ment, hogy üdvözölje. Sámuel azonban így szólt: ‘Mit tettél?’ ‘Mivel láttam – felelte Saul -, hogy a nép cserbenhagyott és szétszéledt, te a megbeszélt időre nem érkeztél meg, a filiszteusok azonban összegyűltek Michmászban, gondoltam: a filiszteusok kivonulnak ellenem Gilgalba, mielőtt még az Urat kiengesztelném. Azért bátorságot vettem, s bemutattam az égőáldozatot.’ Erre Sámuel ezt mondta Saulnak: ‘Ostobaságot csináltál! Ha teljesítetted volna az Úrnak, Istenednek parancsát, amelyet adott neked, az Úr is fenntartotta volna uralmadat Izrael fölött örök időkre. De így még a te uralmadat sem tartja fenn. Az Úr keresett egy szíve szerinti embert, s ezt rendelte az Úr népe fölé fejedelemnek, mivel nem tartottad meg, amit az Úr parancsolt neked.‘” (1Sám 13.8-15).

Saul alig egy órával azelőtt vesztette el a türelmét, mint amennyit ténylegesen várnia kellett volna, mert félt, hogy Isten nem fogja időben megsegíteni. Valójában ez volt az, ami nem tetszett az Úrnak: a helyett, hogy rábízta volna Istenre, hogy maga határozza meg a szabadulás módját, átvette az irányítást, amivel jelezte, hogy nem bízik abban, hogy Isten idejében közbeavatkozik. Mennyire másként viselkedett Dávid, hasonló helyzetben: “A király megállt a Kidron-patak völgyében, s az egész nép elvonult előtte, a puszta irányába. Ott volt Cádok is az összes levitával együtt; ők vitték az Isten ládáját. Míg a nép ki nem vonult a városból, addig az Isten ládáját letették Ebjatár közelében. Akkor a király azt mondta Cádoknak: “Vidd vissza az Isten ládáját a városba! Ha tetszésre találok az Úr szemében, visszavezérel és viszontláthatom hajlékát. Ha azonban azt mondja: Nem vagy tetszésemre, hát akkor jó, itt vagyok, tegyen velem, amint jónak látja.“” (2Sám 15.24-27) Dávid nemcsak azt bízza Istenre, hogy hogyan és mikor avatkozik közbe az érdekében, de azt is, hogy közbeavatkozik-e egyáltalán. Ez az Istennel szembeni alázat és igazi imádat egyik legszebb példája; nem csoda, hogy a próféták ezt a királyt állítják példaképül a többi király elé.

Az Ószövetség nagy prófétáit, a pátriárkákat is ez a bizalom tölti el, ezért nem is szolgáltatnak maguknak igazságot, hanem Istenre bízzák azt. Szinte nincs is olyan nagy alakja az üdvtörténetnek, aki ne tapasztalta volna meg az üldöztetést, szenvedést, kilátástalanságot, de Isten végül mégis sikerre vezette ügyüket. Nem vették a maguk kezébe az irányítást, nem gondolták, hogy fenyegetés hatására joguk lenne hazudni, lopni, ölni, csalni, hanem Istenre bízták, hogy megszabadítsa őket. Isten pedig a nehézségeket arra használta fel, hogy kiképezze őket arra a feladatra, amelyre szánta őket, és így sikerre vezesse életüket.  Gondoljunk csak József történetére!

József a kedvenc feleség nagyobbik fia, akire az apja – anyja halála után- átviszi minden szeretetét, amit kedvenc felesége iránt érzett; elkényeztetett fiú, aki azt hiszi, körülötte forog a világ, pedig valójában csak egy kis pásztorcsaládban a papa kedvence. Ez felkelti a testvérei irigységét, akik majdnem megölik, majd eladják rabszolgának. Egyiptomba kerül, az akkori világ egyik központjába, és megtapasztalhatja, hogy önmagában nem ér semmit; de megtanulja azt is, hogy kemény munka érték. Ura felfigyel rá, és szép karriert fut be: az egész vagyonát rábízza; mindeközben József megtanulja, hogyan működik egy egyiptomi mezőgazdasági nagybirtok és háztartás. De sikere veszélyezteti is: felfigyel rá ura asszonya, és Józsefnek választania kell: munkája eredményét tartja meg vagy a becsületét.

József a becsületet választja, és meg kell tapasztalnia, hogy ez rövidtávon nem jó üzlet: ura haragjában börtönbe vetteti. De József már megtanulta a kemény munka leckéjét, és hamarosan a börtönben is szép karriert fut be, közben megtanulja, hogyan működik az egyiptomi erőszakszervezet. Ekkor két bukott főtisztviselő kerül a börtönbe; amikor álmot látnak, József észreveszi rosszkedvüket, és érdeklődik annak okáról (időközben tehát megtanulta felismerni a másik szenvedését, és együtt érezni vele), majd megfejti az álmukat – korábban csak dicsekszik az álmaival, de nem gondolkodik el jelentésükről,  most azonban már eleget tapasztalt és eleget gondolkodott ahhoz, hogy megértse Isten üzenetét. És ekkor újabb lecke következik: a hálátlanságé. A főpohárnok ugyanis elfelejtkezik róla, és József még két évig a börtönben marad.

Amikor azonban a fáraó is álmot lát, a főpohárnok visszaemlékszik Józsefre: a börtönből a fáraó színe elé kerül. Szerényen viselkedik, megfejti az álmot, sőt hasznos tanáccsal is szolgál; mindez annyira megtetszik a fáraónak, hogy helyettesévé teszi. A kis sivatagi pásztorcsalád gyermeke egy világhatalom élére kerül, és korábbi ismereteit felhasználva sikerrel bonyolítja le a rábízott feladatot. Ekkor jön a végső lecke: a megbocsátásé. Testvérei jönnek elé, gabonát kérni, de nem ismerik fel; ekkor beteljesül az álom, amit gyerekkorában látott, de most már érti: a hódolat nem neki, hanem a tisztségének szól.  Próbára teszi a testvéreit, és tapasztalnia kell, hogy ők is megváltoztak: ellenséges magatartását Isten büntetésének tekintik, amit testvérükkel szembeni vétkükért kell viselniük, megértik és elfogadják atyjuk Benjamin iránt érzett különleges szeretetét, Júda kész a a szabadságát is feláldozni érte. József megbocsát, sőt gondoskodik róluk, egyben meglátja mindabban, ami vele történt, Isten akaratát.

Isten úgy nevel a nehézségek által, hogy közben igazságosan meg is fizet bűneinkért, de ez az igazságosság egyben irgalom is, ugyanis segít felismernünk  és kijavítanunk hibáinkat, és csak olyan mértékben engedi ránk zúdulni azok káros következményeit, hogy az általa kitűzött feladatunk teljesítését ne tegye lehetetlenné. Isten nagyon gondosan választja meg a szabadítás módját és idejét, hogy minél többet ki tudjon hozni ebből a helyzetből – a mi javunkra és az Ő dicsőségére. Ha azonban elvesztjük a türelmünket és nem engedjük, hogy ő cselekedjen, kárt szenvedünk, és sokszor éppen azoktól a lehetőségektől  zárjuk el magunkat, ami miatt Isten egyáltalán megengedte, hogy szenvedjünk. Olyan helyzetbe kerülünk, mint az ostoba ember, aki lefizeti a foglalót, majd – mivel nem bírja kivárni az építkezés terv szerinti befejeztét – eláll a szerződéstől: a foglalót is bukja, és háza sem lesz.

Persze nem egyszerű Istenre bíznunk magunkat, hiszen mi általában nem látjuk át Isten terveit; nem látjuk a lehetőségeket, nem ismerjük a valós folyamatokat, és azt, ahogyan Isten cselekedni akar. Egyet azonban mindig tudhatunk: Isten szeret minket, és azt akarja, hogy boldogok legyünk – a világban meglévő rossz ellenére.  Lehet, hogy Isten békét ad az életünkben, hogy példás családi életünkkel, közösségi felelősségvállalással és jótettekkel tegyünk tanúságot a világban. Lehet, hogy hős harcosként kell helytállnunk egy felbolydult világban, hogy kerekedjünk felül a nehézségeken, és végül mégis legyőzve ellenségeinket lerakjuk egy új, békésebb  világ alapjait. De az is lehet, hogy üldöztetés közepette, fenyegetett helyzetben, megalázottan fogunk élni, és az, hogy át tudjuk valahogy vészelni az életet, az Ő gondviselő jóságának egyértelmű jelévé válik.Nem tudjuk melyik életúton vezet Isten, és ez bizonnyal nyugtalansággal tölt el minket, hiszen mindannyian békére és biztonságra vágyunk. De azt tudunk kell, hogy Isten nem a kudarcra teremtett minket, és senkit sem hagy feleslegesen szenvedni, és senki sem próbál meg erőn felül. Különbözőek vagyunk, különböző mértékben vagyunk terhelhetők: van, aki meg tudja dicsőíteni Istent a kereszten; van aki nem tudna elviselni súlyos veszteségeket, de mindig kész jótettekre; higgyük el,  hogy Isten nem hagyja keresztre feszíttetni az utóbbi embert, hanem biztosítja számára azt a (mikro)békét, ami ahhoz szükséges, hogy megtegye, ami tőle telik.

Mi sokszor éppen azért rettegünk attól, amit Isten készít nekünk, mert nem hisszük el, hogy Isten mindenkivel személyre szabottan foglalkozik: nem mindenkitől követeli ugyanazt, és senkitől sem követel olyat, amit nem bír el. Mi viszont sokszor – gőgből? kényelemszeretetből? – azt feltételezzük, hogy Isten olyasmit fog tőlünk kérni, amit ugyan elvben meg tudnánk tenni, de aminek következményeit nem tudnánk elviselni.  Még kegyes ideológiát is gyártunk hozzá: Isten mindent megtehet; semmihez nem szabad ragaszkodnunk, ha Isten kéri tőlünk; Isten feltétlen engedelmességet kíván. Mindben van valami igazság, csak egyvalamit felejtünk el: Isten mindannyiunknak feladatot, hozzá eszközöket és korlátokat adott, és azt akarja, hogy feladatunkat teljesítsük, a kapott eszközök felhasználásával, a korlátaink között. Isten mindent megtehet – de csak akkor kér tőlünk valamit, ha annak megtételéhez megadta az eszközöket (adott esetben a rendkívüli kegyelmi megerősítést); semmihez nem szabad ragaszkodnunk, ha Isten kéri tőlünk – de Isten nem fog tőlünk olyat kérni, aminek elvesztése számunkra elviselhetetlen következményekkel jár; Isten feltétlen engedelmességet kíván – de Isten csak olyanra ad parancsot, amit meg tudunk tenni, és ami a javunkra válik.

Végül ne felejtsük el, hogy Isten nem másra szánt minket, mint örök üdvösségre. Isten mindent az örök üdvösség szempontjából néz, és noha tudja, hogy személyiségünk épsége szempontjából a földi életben is időről-időre meg kell tudnunk pihenni, érezve az örömöt és boldogságot, amit szánt nekünk, de inkább hagyja, hogy itt kutyaszorítóba kerüljünk, minthogy elveszítsük az üdvösségünket. Isten végtelenül türelmes, de ha másként nem megy, hajlandó kemény eszközökhöz is nyúlni. Előfordul, hogy a bűn struktúrái olyan erősen kiépülnek, hogy az egyes emberek jószándéka nem képes lebontani azokat; ilyenkor  van, amikor még azt is megengedi, hogy az adott társadalom külső erőszak áldozatává váljék, mert az elsöpri ezeket a struktúrákat is – tudva, hogy e külső erőszaktól ártatlanok is szenvednek. Isten ezzel nem hagyja jóvá az erőszakosak bűnét, csak felhasználja arra, hogy az emberek üdvösségét megmentse; az erőszakosokat úgyis eléri erőszakosságuk büntetése. A végső eredmény pedig az, hogy az ártatlanok – megszabadulva előbb a bűn struktúráitól, majd az erőszakosaktól – szabadabban tudnak szolgálni Istennek.

Persze nem mindegy, hogy ez a végső eredmény mennyi idő alatt és milyen áron érhető el. Isten ebben szövetségesként tekint ránk, vagyis tervei megvalósításához valójában nem is passzivitás kér tőlünk, hanem engedelmességet és bizalmat: azt, hogy ha küzdünk, akkor az ő játékszabályai szerint tegyük ezt, terveinkben hagyjunk teret az ő cselekvésének, és bízzunk abban, hogy ha terveink kudarcot vallanak is, ő akkor is gondoskodik rólunk. Kicsit aktualizálva a kérdést: szabad és kell küzdenünk a keresztény Európa feltámadásáért és megmaradásáért, de tudnunk kell, hogy ha e küzdelmünk esetleg elbukna is, Isten akkor is gondoskodik rólunk, miként ezt tette a kommunista elnyomás idején is. Sőt, minél hatékonyabban küzdünk a bűn struktúráinak lebontása érdekében, annál biztosabb, hogy Isten nem engedi az erőszakot elszabadulni, hiszen ha látja, hogy kellő számban törekszünk a jóra, és felvesszük a harcot az intézményesült bűnnel, akkor megtapasztalhatjuk türelmes szeretettét és gondviselő támogatását.

Isten tehát nem azt várja, hogy lábhoz tett fegyverrel várjuk a szolgaság idejét, hanem azt, hogy  úgy küzdjünk, ahogyan Ő kérte: nem erőszakkal, hanem jótettekkel, nem a magunk igazságát követelve, hanem bűnbánatot tartva, nem alattomosan megszegve az erkölcsi törvényeket, hanem hősiesen kitartva azok mellett, nem a magunk erejében, hanem Isten bölcsességében és irgalmában bízva.

Ha így teszünk, a világ erősei és bölcsei most talán kinevetnek, de nevetésük majd leolvad arcukról, amint Isten tervei beérnek. S mint tudjuk: az nevet igazán, aki utoljára nevet!

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: