Haragos kis istenek

angry_zeusMottó:Gondolj a törvényre, ne gyűlöld embertársad,
az Istennel kötött szövetségre, s nézd el a sértést.” (Sir 28,7)

Kevés olyan dolog van, ami annyira akadálya az őszinteségnek és a viták békés rendezésének, mint a sértődékenység. Ha valaki sértődékeny, akkor nem tűri a kritikát, sőt azt sem, hogy valami másként történjék, mint ahogy ő azt elképzelte. A magyar szó azonban nagyon kifejező: a sért igéből képezzük, egy visszahatásra utaló képzővel; és valóban: aki megsértődik, általában önmagát sérti meg.

Én nem sértődtem meg, de nem ezt vártam tőled!“- hányszor halljuk ezt a sértődékeny ember szájából az önleleplező mondatot; a sértődés alapja ugyanis az, hogy a másik nem úgy tesz, ahogyan azt a sértődékeny ember elvárja. Ez önmagában azonban még csak csalódást, a tervek újragondolását indokolná; a sértődékeny ember azonban az elvárásinak meg nem felelő magatartást nyomban személye elleni támadásnak is tekinti, és ekként válaszol rá: haraggal, bosszúval, de legalábbis elzárkózó magatartással, amelyet legfeljebb megfelelő elégtétel adása esetén hajlandó feloldani.

Jól kell látnunk, hogy a sértődékeny ember tudatosan vagy tudat alatt úgy képzeli, hogy a másik ember köteles megfelelni az elvárásainak; ez a vele való jó viszony előfeltétele. Van, amikor a sértődékeny ember csak színleli a sértődést, ilyenkor a sértődés a lelki zsarolás eszköze: “ha ilyet teszel, valójában nem is szeretsz”; ez – vagyis az elvárásoknak nem megfelelő magatartás esetén a kapcsolat őszinteségének megkérdőjelezése – azonban azt jelzi, hogy a kapcsolat – legalábbis az egyik fél részéről – a saját elvárások teljesülésének szolgálatát jelenti. Ez pedig azért van így, mert a sértődékeny ember önző.

Az önzés lényege nem abban ragadható meg, hogy az önző ember magát szereti, míg az önzetlen ember  a másikat. Az önszeretet ugyanis nem önzés, hanem lelki szükséglet; aki nem szereti saját magát, annak éppúgy beteg a lelke, mint az önző embernek. A valódi különbség abban van, hogy az önző emberből hiányzik az alázatosság és az igazságosság erénye; az önző ember világának középpontjában önmaga áll, és minden más – kimondva-kimondatlanul – azért van, hogy őt szolgálja; ezért van az, hogy aki az önző ember vele szembeni elvárásait nem teljesíti, az az önző ember szemében főbenjáró bűnt követ el, hiszen ezzel megtagadja azt, ami számára létjogosultságot ad: az önző ember szolgálatát.

Ezzel szemben a nem önző, de önmagát szerető ember – mivel alázatos – tudja, hogy nem ő a világ közepe, és nagyjából tisztában van a világban elfoglalt helyével, vagyis tudja, hogy bár bizonyos jogos elvárásai lehetnek másokkal szemben, de nem minden, másokkal szembeni elvárása jogos, ugyanakkor – mivel igazságos – azzal is tisztában van, hogy neki is vannak feladatai és kötelességei másokkal szemben. Az ilyen ember, ha elvárásaiban csalódik, először is azt teszi vizsgálat tárgyává, hogy jogos volt-e egyáltalán az elvárása, illetve ő maga megtette-e azt, ami tőle elvárható volt.  A szó szoros értelmében nem jogos elvárásai meghiúsulása esetén a másik magatartását ezért nem veszi személye elleni támadásnak, hanem tudomásul veszi, hogy elszámította magát; e miatt azonban nem gerjed haragra, vagy ha igen, igyekszik azt lecsillapítani, mert tudja, hogy haragja nem jogos.

Jó, ha látjuk: az önző ember nem egyszerűen szereti magát, hanem bálványozza, vagyis az önzés alapja nem az önszeretet, hanem az önimádat. Ez azért nagyon veszélyes, mert az ember nem isten; aki magát istenként kezeli, nem szereti (helyesen), hiszen hazugságra építi az életét. Az embernek a boldogsághoz szüksége van arra, hogy betöltse Isten által nekirendelt hivatását; Isten ugyanis éppen azért teremtette olyannak az embert, és éppen azt a hivatást adta neki, amelyet, hogy boldog legyen. Az ember alapvető hivatása Isten és az embertársak szolgálata az Isten- és emberszeretet jegyében; az önimádó ember azonban csak magát szolgálja. Vigyázzunk: nem arról van szó, hogy önmagunk ne szeressük, hanem éppen arról, hogy akkor szeretjük magunkat helyesen, ha nemcsak a magunk javát, hanem Isten dicsőségét és embertársaink javát is keressük (v. ö.: Fil 2,4).

Ha tehát azt érezzük, hogy különösen sértődékenyek vagyunk, vagy mások nem adják nekünk meg a kellő tiszteletet, sőt azért, hogy megvetésüket fejezzék ki velünk szemben, nem teszik azt, amit elvárunk tőlük, szálljunk mélyen magunkba, és vizsgáljuk meg alaposabban érzéseinket és elvárásainkat, és döntsük le szívünkben önmagunk bálványát, amíg még nem késő. Mi nem vallunk ez által kárt, és embertársaink számára is kellemesebb társaság leszünk, és ki tudja, ha nyitott szívvel odafigyelünk őszinte kritikájukra, megpróbáljuk megérteni és elfogadni az elvárttól elütő magatartásukat, talán fontos hibákat kerülhetünk el és tanácsokat kaphatunk, hiszen Isten nem egyszer embertársainkon keresztül figyelmeztet minket a hibáinkra.

Figyeljünk oda, ahelyett, hogy megsértődnénk …

 

Reklámok

One Response to Haragos kis istenek

  1. Visszajelzés: Oly’ nehéz a választás IX. – Maradjunk kapcsolatban! | sartogrilu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: