Állagmegóvás tilos?

templomfelujitasMottó:Senki ne keresse csak a maga javát,
hanem a másét is.” (Fil 2,4)

Legutóbbi bejegyzésben röviden érintettem az önzés és az önszeretet különbségét; hasznos ezt a témát jobban körbejárni, mert a legtöbb ember nem tud különbséget tenni a kettő között, és Szent Ágoston aforizmáját emlegeti, amely szerint az ember az Isten megvetéséig menő önszeretet és az önmegvetésig menő Isten-szeretet között választhat. Jól hangzó mondás, csak szerintem az a baj vele, hogy összekeveri a fogalmakat: a helyes önszeretet és az Isten iránti szeretet között ugyanis nincs, és nem is lehet ellentét; a valódi ellentét az Igaz Isten iránti őszinte imádás és az önimádat között feszül.

Arról van szó, hogy ha hisszük, hogy az ember Isten teremtménye, és Isten szereti az embert, vagyis azt akarja, hogy az ember boldog legyen, akkor az, hogy az ember szereti saját magát, vagyis boldog akar lenni, megfelel Isten akaratának. A baj akkor van, ha az ember nem veszi figyelembe teremtett voltát, vagyis azt, hogy Isten milyennek teremtette (milyen adottságai, képességei és mély vágyai vannak), noha ez alapvetően meghatározza, hogy milyen módon lehet boldog. Mindenekelőtt Isten olyannak teremtette az embert, hogy magában nem tud boldog lenni (Ter 2,18), és a boldogságához szüksége van arra, hogy mások felé is szeretettel forduljon. Ezen túlmenően az Isten minden embernek feladatot is adott, és ehhez mérten képességeket, lehetőségeket, alkalmakat és vágyakat.

Aki helyesen szereti önmagát, belehelyezkedik az Isten által alkotott rendbe; értelmével igyekszik felismerni a világban elfoglalt helyét, képességeit, lehetőségeit, az Istentől neki rendelt feladatot, és erre tekintettel törekszik a boldogságra. Aki helyesen szereti önmagát, az igazságra építi az életét, amely valódi alázatra neveli őt: igyekszik magát és helyzetét olyannak látni, amilyen, és szüntelenül kutatni azt, miként töltheti be az Istentől neki rendelt feladatot, ami az Isten iránti engedelmességének alapja. A helyes önszeretet jegyében tehát az értelem az igazsághoz, az akarat az Isten akaratához igazodik, ezért aki helyesen szereti önmagát, az másokkal szemben alázatos és szolgálatkész.

Ezzel szemben az önző, önimádó ember a világ középpontjába helyezi magát. Arra a hamis feltevésre építi az életét, hogy minden más létező – ideértve Istent is – azért van, hogy az ő boldogságát szolgálja. A boldogság keresése során az érzelmeire hallgat: azt kutatja, mi lenne számára könnyű, kellemes, illetve kényelmes, és értelmét az ehhez szükséges eszközök felkutatása köti le – az önző ember számára mindenki csak eszköz a céljai eléréséhez. A mércéje a saját – félreértett – boldogság-eszménye, és csak annyiban hajlandó másokkal együttműködni, ha ezt e cél szempontjából hasznosnak ítéli. Az önző ember értelme és akarata egy hamis boldogság-eszményhez és saját személyéhez kötődik, ezért másokkal szemben fennhéjázó és követelőző.

Fontos azonban látnunk, hogy a helyes önszeretet mégiscsak önmagunkra irányul. Aki önmagát szereti, a maga boldogságát akarja, és igyekszik biztosítani ennek feltételeit. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy az is, aki helyesen szereti magát, igyekszik gondoskodni magáról.  “A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat.” – mondja Szent Pál (Ef 5,29), és szavaiban semmi rosszallás nincs. Sőt, mond ennél erősebbet is: “Aki lerontja az Isten templomát, azt Isten elpusztítja. Isten temploma ugyanis szent, s ti vagytok az.” (1Kor 3,17). Isten nem helyesli tehát azt a keserű öngyűlöletet, amit oly sokan próbálnak keresztény magatartásként eladni: az önpusztító szolgálat szellemét.

Isten végesnek teremtett minket, és aki e végességre tekintettel igyekszik beosztani az erejét, csak Isten teremtő akaratát tartja tiszteletben. Van Jézusnak egy kevéssé idézet példabeszéde, ami éppen erre a józan magatartásra utal: “Aki tornyot akar építeni, nem ül-e le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon futja-e pénzéből, hogy fel is építse? Nehogy azután, hogy az alapokat lerakta, de befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, kicsúfolja: Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni. Vagy melyik király nem ül le, mielőtt hadba vonulna egy másik király ellen, számot vetni, vajon a maga tízezernyi katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá még akkor, amikor messze van, és békét kér.” (Lk 14,28-32) Krisztus követése minden erőnket igénybe veszi, ezért nem mindegy, milyen módon akarjuk szolgálni őt.

Uram, nem dölyfös a szívem, szemem nem tekintget gőgösen. Nem keresek nagy dolgokat, amelyek meghaladják erőm. “- mondja a zsoltáros is (Zsolt 131,1). Számunkra talán furcsán hangzik ez, hiszen sokan mondják, hogy a keresztények feladata, hogy erejüket meghaladó módon szolgálják az Istent. Jól hangzik, csak éppen semmi köze a kinyilatkoztatáshoz. Isten nem csak a rendkívüli dolgokat értékeli sokra – mi magunk vagyunk azok, akik a különlegest csodáljuk: ez a mi bulvár-kereszténységünk. De gondoljunk csak bele: a legnagyobb szent, a Szűzanya,  mi különöset tett? Jó, egyszer valóban kockára tette az életét, amikor vállalta a rendkívüli gyermekáldást, de végül nem lett semmi baja; ezen túlmenően azonban földi életében sem egy csoda, sem egy bölcs aforizma nem fűződik a nevéhez, csak élte az izraelita asszonyok szokásos életét: gyereket szült és nevelt, vezette a háztartást, szombatonként elment a zsinagógába. De – és ez nagyon fontos – az izraelita asszonyok életállapotából fakadó kötelezettségeinek maradéktalanul eleget tett!

Ma nem divat az állapotbeli kötelességről beszélni, pedig ezek teljesítése nagyon fontos részét képezi a keresztény erkölcsiségnek. Isten nem a semmibe dobott minket: azért helyezett minket a világban akkor és oda, mert valakinek akkor és ott bizonyos feladatokat el kell látnia; az életállapotunk ezért nem puszta esetlegesség, hanem egyben feladat is számunkra. Aki állapotbeli kötelezettségét elhanyagolja, valójában az Isten által rá bízott feladatot hanyagolja el. A Papám kedves példája szerint: a hajóskapitány, ha a tengerre szállás előtt nem ellenőrzi a hajót, ehelyett misére megy, halálos bűnt követ el; ha pedig a hajó emiatt elsüllyed, a rajta lévők haláláért is felelős. Miért? Mert neki az a kötelessége, hogy a hajót ellenőrizze, mielőtt kifut a tengerre, és ezt helyette más nem teszi meg. A misén való részvétel nagyon üdvös dolog, de csak ha nem a kötelességeink helyett, hanem a mellett kerül rá sor (ezért van, hogy az Egyház felmentést ad a szentmisén való részvétel alól azoknak, akik beteget ápolnak, és csak úgy tudnának misére menni, ha a beteget ellátás nélkül hagynák).

Ahhoz viszont, hogy állapotbeli kötelességünket életünk végéig teljesíteni tudjuk, az kell, hogy az ehhez szükséges erő is kitartson addig. Ezért is kell beosztani az erőnket, és gondoskodnunk erőnk megújításáról; a helyes keresztény szemlélet ezért nem lát semmi kivetnivalót abban, ha az ember kikapcsolódik: pihen vagy szórakozik. Felelősek vagyunk önmagunkért, azért, hogy feladataink ellátására való készségünket megőrizzük – akkor is, ha ezzel másnak csalódást okozunk, vagy ha emiatt mások előtt rossz színben tűnünk fel. Arról van ugyanis szó, hogy az erőnk beosztása és megőrzése néha azzal jár, hogy egyes kéréseket vissza kell utasítanunk. Egy ilyen visszautasítást azonban nem mindenki vesz tudomásul harag nélkül.

A másik ember szolgálatait mindenki szívesen fogadja, de csak kevesen teszik fel a kérdést maguknak, hogy mibe kerül ez a másiknak. A legtöbb esetben időbe, odafigyelésbe, lelkierőbe és sokszor pénzbe. Természetesen nem arról van szó, hogy mindenért fizetnünk kellene, vagy hogy ne tegyünk a másikkal ingyen jót, de tudnunk kell, hogy az erőnk, időnk és pénzünk véges; azt be kell osztani, és ennek során az állapotbeli kötelességeké az elsőbbség. Az a családapa, aki tízezreseket adományoz a koldusoknak, míg a családjának nem biztosítja a megfelelő életfeltételeket, nem nagylelkű, hanem felelőtlen; a maga kárára ugyanis lehet nagylelkű valaki, de a rábízottakéra nem. Nagyon szép dolog, ha mások ügyes-bajos dolgait intézzük, de ha emiatt elhanyagoljuk a munkánkat, akkor nem szolgálatkészek, hanem szétszórtak és hanyagok leszünk: a munkánkat, amiért megfizetnek, gondosan kell végeznünk, különben a munkaadónkat károsítjuk meg, márpedig az ő kárára nem jótékonykodhatunk.

De nemcsak a másokkal szembeni kötelességeink, hanem a magunkkal szembeni kötelességek is megelőzhetik a szívességeket, mert ez utóbbiak súlyos megsértése hosszabb távon veszélyezteti az előbbiek teljesítését. Éppen ezért nem igaz az, hogy a keresztény embernek azonnal ugrania kell, ha “csak” a pihenését vagy a szórakozását kell feláldoznia a másik kérésének teljesítéséért. Persze, ha valakinek szép csendesen folydogál az élete, és a rendszeres időközönként beiktatott pihenésről vagy szórakozásról kell esetenként lemondania, ez nem veszélyezteti olyan mértékben a lelki és fizikai erőit, ami indokolná a rászoruló ember segélykérésének visszautasítását. De ha valaki olyan időszakot él meg, amikor a kikapcsolódás múlhatatlanul szükséges, akkor ezt tiszteletben kell tartani a másiknak is. Lehet persze, hogy a feszített napirend csak a pénzszerzést szolgálja, akkor a megoldás annak lazítása, mert a gazdagságról le lehet mondani, ha az a jótettek akadályává válik; de nagyon sokszor fontos szolgálat teszi azt időlegesen vagy tartósan szükségessé, akkor pedig ez nyilván nem lehet megoldás.

Itt kell megemlítenünk, hogy sajnos keresztény közösségeinkben is sok az olyan önző ember, aki nem is annyira szükségből, mint inkább kényelemből fordul a másikhoz segítségért, és elvárja, hogy akár nagy áldozatok árán is teljesítse kérését; ha pedig nem teszi, akkor kétségbe vonja keresztény elkötelezettségét. Hangsúlyoznunk kell, hogy senki nem köteles pusztán a másik kényelmét kiszolgálni, különösen nem súlyos áldozatok árán; nem az a szeretetlen a másikkal, aki az ilyen indokolatlan szívességekre nem hajlandó, hanem az, aki elvárja a másiktól az indokolatlanul nagy áldozatot. Az ilyen magatartás csak arra jó, hogy elkedvetlenítse azokat, akik eleve szolgálatkészen fordulnak a másik felé; a túlzott és aránytalan áldozatok ugyanis elfogyasztják az ember erejét (Isten maga sem úgy kalkulál, hogy ezeket meg kellene hoznunk), és elvonják a valóban fontos feladatoktól. Ráadásul, az ilyen követelőző ember nem ismer mértéket: akkor is követeli a másiktól a szolgálatot, amikor annak már nincs rá ereje, és ha nem kapja meg, akkor még rossz hírét is kelti. Ez a magatartás már középtávon fel tud bomlasztani egy közösséget.

Mit tehetünk ez ellen? Először is, ha visszautasításban van részünk, és emiatt haragot érzünk is, igyekezzünk egyfelől megvizsgálni, hogy valóban szükségből és nem kényelemből fordultunk-e hozzá, másfelől számba venni a másik számára mentő körülményeket. Könnyen lehet ugyanis, hogy éppen mi magunk estünk abba a hibába, hogy indokolatlanul követelünk valamit valakitől, aki annak teljesítésére sem nem köteles, sem nem képes. Másrészt, a követelőző ember és az őt okkal visszautasító ember vitájában álljunk az utóbbi mellé. Ne engedjük, hogy rossz hírét keltsék annak, aki nem önzésből, csupán józan megfontolásból utasít el egy kérését; ezzel tartozunk az igazságosságnak. Higgyük el, ha kellő időben pártját fogjuk annak, aki saját magát védi a szemtelen követelésektől, akkor közösségünkben kevesebben fognak kiégni, és többen vállalkoznak a másik szolgálatára, mert látni fogják, hogy a közösség nem engedi meg, hogy jóindulatukkal visszaéljenek.

Márpedig a végső cél az, hogy közösségünk tagjai bőven teremjenek maradandó gyümölcsöt …

 

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: