Viszonzást nem várva?

the_lion_and_the_mouseMottó:A hála nem politikai kategória.

Legutóbbi két bejegyzésemben már említettem a másokkal szembeni elvárások kérdéskörét, pontosabban azt, hogy mi az, amit nem várhatunk tőlük. Vannak keresztények, akik itt meg is állnak, hiszen – szerintük – másokkal szemben nem lehet elvárásunk, akkor sem, ha korábban jót tettünk velük, hiszen  “tegyetek jót, … és semmi viszonzást ne várjatok” (Lk 6,35). De vajon igaz-e, hogy hálát várni egyszerű önzés, amely az állítólagos jótettek mögötti üzleti szemléletet leplezi le, és mint ilyen idegen az igazi keresztény szellemiségtől?

Még mielőtt belemennénk abba, hogy mi a hála tulajdonképpen, tekintsünk Jézusra, ő hogyan viselkedett ezzel kapcsolatban. Talán emlékszünk még arra, amikor Jézus meggyógyítja a tíz leprást: “Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, és emelt hangon dicsőítette az Istent, s arcra borulva hálát adott neki. Ez szamáriai volt. Jézus megkérdezte: ‘Nem tízen voltak, akik megtisztultak?! Hát a kilenc hol maradt?! Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent?!’ Aztán hozzá fordult: ‘Állj fel és menj! A hited meggyógyított.’ ” (Lk 17,15-19)

Jézus ugyan nem várja azt, hogy fizessenek neki a gyógyításért vagy ajándékokkal halmozzák el, de azt igen, hogy legalább megköszönjék neki azt, hogy jót tett. Franco Zefirelli A Názáreti Jézus című filmjében van egy hasonló jelenet, amikor Jézus a zsinagógában kiűzi a gonosz lelket a fiúból; addig nem megy el, amíg a fiú apja azt nem mondja: “Dicsőség Istennek!“; akkor Jézus elmosolyodik, megfordul, és elmegy. A Lukács leírásából nem lehet nem észrevenni, hogy Jézust nemcsak elszomorítja a hálátlanság, hanem csalódott, sőt tulajdonképpen fel is háborodik amiatt, hogy  csak egy szamaritánus – egy “idegen” – az, akinek eszébe jut, hogy megköszönje a gyógyítást. Ebből világos, hogy Jézus ennél többet várt saját hitsorsosaitól. Miért?

A hála valójában az igazságosság erényének megnyilvánulása. A hálás ember (f)elismeri, hogy jótt tettek vele, és kész a viszonzásra. A hála nem üzlet: nem arról van szó, hogy a jótettért egyenértékű jótettel kell fizetni. A hála azt jelenti, hogy az ember elfogadja, hogy ha vele valaki valamikor valami jót tett, akkor neki is valamikor valami jót kell tennie valakivel, elsősorban azzal, aki jót tett vele. Ez a kölcsönösség elve, amely az osztó igazságosság alapja is. Ez két antropológiai alapigazságra vezethető vissza: egyrészt arra, hogy minden ember rászorulhat a másikra, másrészt arra, hogy minden ember képes arra, hogy valamiben segítségére lehessen valakinek. Az tehát, aki az egyik helyzetben segítségre szorul, a másik helyzetben segítővé válhat. Az emberek egyenlő méltóságát valójában ez alapozza meg: hogy mind elesettek, és mind képesek adni.

A kölcsönösség hiányában előfordulhatna, hogy valaki megkap minden segítséget, de maga nem segít senkinek. Az ilyen ember a közösség parazitája; megsérti az osztó igazság elvét, mert segítőként kivonja magát az alól a szabály alól, hogy a rászorulókat segíteni kell, ugyanakkor rászorulóként, a maga javára elvárja a többiektől ennek a szabálynak a betartását. S noha ez a szabály minden embert egyenlő mércével kedvezményez és terhel, ő a kedvezményeket igen, de a terheket nem hajlandó vállalni.

Természetesen az egyenlő mérce nem jelent számszaki egyenlőséget, hiszen “aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól annál többet kívánnak” (Lk 12,48), vagyis aki kevésbé szorul rá, nyilván kevesebb támogatást kap, mint az, aki jobban rászorul, és tőle több segítség várható el, mint attól, aki kevesebb erőforrással rendelkezik; de azt igenis jelenti, hogy ha rászorul, akkor az egyébként jó helyzetű ember is igényt tarthat a segítségre, és ha tud segíteni, akkor a szegény is köteles  a tőle telhető segítséget nyújtani a másiknak.

A hálának különböző fokozatai vannak: az első, hogy elismerjük, hogy jót tettek velünk. Ez nem mindig könnyű, mert hajlamosak vagyunk abból kiindulni hogy amit kaptunk, az nekünk jár. Ha az orvos, hivatalnok, mesterember tisztességes, gondos munkát végez, akkor sokan azt mondják: “miért lennék neki hálás, hiszen ez a kötelessége”, meg esetleg “rendesen fizettem érte”. Ez azonban így csak félig igaz: a valóban gondos munkavégzés is jótett, mert a kötelességet is sokféleképpen lehet elvégezni. Ezen túlmenően van, amikor nem személyreszabott köteleségről van szó, hanem önként vállaltról: ha az önkéntes segít nekünk, ez ugyan a munkaköri kötelessége, de csak azért, mert vállalta, hogy elvégzi ezt a munkát, azért, hogy segítsen; kötelességet teljesít, de valójában önként tesz jót. Végül van,aki még ilyen szinten sem valamely konkrét kötelességét teljesíti: jót tesz, mert igénye van rá, vagy Istennek akar ezzel tetszeni. Az, hogy nem vár tőlünk viszonzást és majd egyébként Isten jutalmazza meg ezért, nem ment fel minket az alól a kötelezettség alól, hogy elismerjük: jót tettek velünk.

A hála második fokozata, amikor annak, aki nekem jót tett és szorult helyzetemben segített, hajlandó vagyok segíteni, ha kéri. Természetesen itt is érvényesül bizonyos – nem számszaki – arányosság, amelyben a segítség alanyi és tárgyi nagyságának is jelentősége van. Lehet, hogy a segítség annak, aki adja, nem jelent jelentősen nagy terhet, de nagy segítség annak, akinek nyújtják, és esetleg (abszolút értékben) jelentős erőforrásokat vesz igénybe (sok időt, sok pénzt, nagy odafigyelést, komoly szakmai teljesítményt). De lehet az is, hogy a segítség annak, aki nyújtja, személyes körülményeire tekintettel nagy terhet jelent, noha önmagában nem igényel különösebben jelentős erőforrásokat (pl.: amikor a koldus ad kenyeret a nála is jobban rászorulónak).

A viszont-segítés arányossága annyit jelent, hogy  nyilvánvalóan nem várhatja el az, aki különösebb személyes áldozatvállalás nélkül, objektíve nem túl jelentős erőforrás felhasználásával segített, azt, hogy a másik – hálából – különleges nagy áldozatok árán, akár erejét meghaladó, illetve jelentős erőforrásokat lekötő segítséget nyújtson neki (pl.: aki a koldusnak ad 100 forintot az utcán, ne várja, hogy a koldus hálából fizesse ki a tízmilliós lakáshitelét, ha elveszti a munkáját). Ugyanakkor mindannyian érezzük annak visszás voltát, amikor valakinek – akár kis, akár jelentős áldozatok árán – nagy segítséget nyújtottak, ám ő maga nem hajlandó kis, akár számára különösebben nem is nehéz szolgálatot nyújtani. Ha például valakinek a tízmilliós lakáshitelét a gazdag vállalkozó kifizeti, majd amikor a vállalkozó csődbe megy, és hajléktalanná válik, akkor a korábbi megadományozott nem hajlandó arra, hogy az utcán adjon párezer forintot, vagy olcsón kiadja neki lakhatás céljából a nyaralóját, az nyilvánvalóan sérti a kölcsönösséget és az igazságosságot.

A hála harmadik fokozata, amikor nem várjuk meg, hogy a másik segítségünket kérje, hanem mi magunk keressük az alkalmat arra, hogy tartozásunkat lerójuk. Persze lehet, hogy az, aki segített nekünk, nem szorul rá a segítségünkre; akkor másoknak nyújtva segítséget is törleszthetünk, hiszen nem az egyedi, hanem az általános kölcsönösség rendjén belül értelmezendő a hála. Figyelemmel kell azonban lennünk arra, hogy a hála nem vételár, és a jótett nem kölcsön: nem feltétlenül ugyanolyan jellegű segítséget kell és tudunk nyújtani, mint amilyent kaptunk. Lehet, hogy az a férfi, aki nagylelkűen adakozott nekünk, gazdag, de magányos; mi viszont – bár szegények vagyunk – ismerünk olyan leányt. aki valóban kiváló hitves lenne, és olyan házastársat keres, aki negylelkű; nem az-e az igazi hála, ha elmondjuk e lánynak, milyen jót tett velünk ez a férfi, esetleg elősegítve, hogy egymásra találjanak, és így gazdag, de magányos barátunkat is boldogan élhessen?

Gondoljuk csak végig, hogy a hála mit kíván tőlünk. Vajon elismerjük-e, ha valaki jót tett velünk – vagy némán nézzük, hogy szerénysége miatt senkitől nem kap sem dícséretet, és olyanokkal szemben kerül hátrányba, akik fele annyi jót sem tettek mint ő, esetleg eltűrjük, hogy torz kép alakul ki róla, mert hibáit elismeri, jótetteivel nem dicsekszik (a jótettet annak kellene dícsérni, aki annak hasznait élvezi!)? Vajon készen állunk-e segíteni neki, ha kéri – vagy azonnali segítség helyett csak ígérgetünk annak, aki rászorultságunkban mindent félretéve nyomban segített nekünk? Vajon odafigyelünk-e jótevőink gondjaira, és megpróbálunk-e nekik segíteni, vagy csak addig foglalkozunk velük, amíg szükségünk van rájuk? (Mikor hívtuk fel a bajban mindig előrántható barátot utoljára pusztán azért, hogy megkérdezzük: hogy van?)

A hála az igazságosságban gyökerezik, így nem lehet igazságos társadalmat felépíteni ott, ahol a hála nem gyökerezik mélyen a társadalom tagainak mindennapi gyakorlatában. A hála erényének gyakorlása viszont nagyban erősíti a társadalom rendjét: nagylelkű jótettekre, az egymás iránti szolidaritásra és figyelmességre bátorít, hiszen aki jót tesz, tudhatja, hogy szükség esetén ő is számíthat a többiekre. A hálátlanság azonban a bizalmatlanság, önzés és a gyors kiégés táptalaja; ha a társadalomban elhatalmasodik, akkor a társadalom összetartozás-tudata megbomlik, a társadalom szűk és instabil érdekcsoportokra bomlik, amelyek csak a maguk érdekeit nézik, más csoportok érdekeit nem, és csak a rövidtávú, csoporton belüli érdekkapcsolatokat hajlandóak szolgálni, a közjót nem; mindez pedig a maffiaszerű érdekcsoportok kialakulását és egymással való rivalizálását, a társadalom erőforrásainak pazarlását, a korrupció virágzását eredményezi.

Igen, a hála nem politikai kategória, hanem erkölcsi, amely nélkül a politika nem tud nagyot alkotni …

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: