Tizenkilencre lapot húzni

viharbanMottó:Ezért remélj az Úrban és légy erős,
légy bátorsággal és bízzál az Úrban!” (Zsolt 27,14)

Vannak Jézusnak olyan példabeszédei, amelyek olyan ismertek, hogy még a nem hívők is ismerik, vagy legalábbis – talán tudtukon kívül – utalnak rájuk. Az egyik ilyen a talentumokról szóló példabeszéd, amelyben sokan a protestáns gazdasági etika, a nyugati kapitalista világ szemléletének alapját látják. Ugyanakkor sok katolikus hívő számára ez a példabeszéd meglehetősen idegen, hiszen a nyerészkedés gondolata idegennek tűnik az evangéliumi szegénység gondolatától. Pedig ez a példabeszéd elsődlegesen nem is a haszonszerzésről szól.

Maga a példabeszéd két változatban szerepel az evangéliumokban. Az ismertebb változat Máténál szerepel (Mt 25,14-30), itt van szó a talentumokról; a főszereplő itt egy gazdag ember, akinek van nyolc talentumnyi vagyona, és három szolgája. A kevésbé ismert változat Lukácsé (Lk 19,11-27), itt a főszereplő egy főember, aki királyságot akar szerezni magának, és  tíz mina vagyonát osztja szét tíz szolgája között. (Csak az értékviszonyok érzékeltetéséül 1 talentum = 60 mina = 3600 sékel.) Lukács kerettörténete egyébként ismert történelmi példára utal: Nagy Heródes fia, Archaleosz indult így Rómába, hogy megszerezze Tiberius engedélyét az utódláshoz, és valóban követséget küldtek utána a zsidók, hogy ne tegyék királyukká.

A két változat között vannak bizonyos különbségek: Lukácsnál az úr mindenkinek ugyanannyi pénzt ad (egy-egy minát), és az elszámolásnál derül ki, ki mennyire rátermett: van aki egy minából 10 minát csinál, van aki 5 minát, és van, aki azt adja vissza, amit kapott; de a városok fölé már rátermettségük szerint rendeli őket (Lukácsánál is csak három szolgáról van szó, a többiekről nincs, ezért is valószínűbb, hogy a példabeszéd lényegét alkotó részt Máté őrizte meg eredeti formájában). Máténál az úr három szolgájának eleve rátermettség szerint osztja ki a vagyont, és lényegében a két hű szolga egyaránt megduplázza a vagyont. Az eltérés oka valószínűleg az, hogy míg Lukács azt hangsúlyozza, hogy Isten mindenkinek egyaránt lehetőséget ad az üdvösségre, addig Máté inkább arra a valós tapasztalatra utal, hogy a javakat Isten nem osztja egyenlően, hanem “kinek-kinek rátermettsége szerint“. Ezt az üzenetet még meg is erősíti az a mindkét történetben szereplő elem, hogy a harmadik szolgától elvett pénzt odaadják annak, akinek a legtöbbje van, azzal a megokolással, hogy “akinek van, az kap, akinek meg nincs, attól azt is elveszik, amije van” (Mt 25,29; Lk 19,26).

A közös pontok a történetben: két szolga a kapott pénzen további pénzt szerez, míg a harmadik fogja, és elássa; az elszámoláskor azt adja vissza, amit kapott, azzal a megokolással, hogy “féltem tőled, mert szigorú ember vagy” és “learatod, amit nem te vetettél“. Az úr ezért megharagszik, lustának, illetve mihasznának nevezi a szolgát, és hivatkozva arra, hogy tudta, hogy mik az elvárásai, miért nem adta tehát legalább a pénzváltóknak a kapott összeget, majd elveteti tőle a pénzt, és annak adják, aki a legtöbb pénzt szerezte.

De miről is szól ez a történet? Semmi esetre se arról, hogy ki mekkora haszonkulccsal dolgozik, hiszen Máténál lényegében mindkét hű szolga csak megduplázza a pénzt, amit kapott. Azt hiszem, Máté leírása adja meg a kulcsot ahhoz, hogyan kell érteni helyesen ezt a példabeszédet: “Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, s másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. Aki egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét.“(Mt 25,15-18)

Akit tehát az úr legrátermettebbnek tart, nyomban kereskedni kezd; ez volt az ókorban a legjövedelmezőbb, ugyanakkor a legkockázatosabb ügylet; a második tevékenységéről nem sokat tudunk, de ez nem is fontos, mert a legrátermettebb szolga ellenpontja valójában az utolsó, harmadik szolga, aki egyszerűen elássa a pénzt. Az úr tehát nem azt tekinti legrátermettebbnek, aki a legtöbbet nyer, hanem aki ennek érdekében mer kockáztatni; a haragját pedig az váltja ki, hogy az utolsó szolga még a minimális kockázatot (a pénzváltó csődbe megy) sem vállalja, hanem biztosra megy, és ezért feláldozza a haszonnak még a reményét is. Az utolsó szolga válaszából kitűnik a mozgatórugója is: szigorú és igazságtalan embernek tartja a gazdáját, ezért nem mer kockáztatni, és ezért mond le a várható haszonról.

Ez a történet arról szól, hogy a keresztény ember nem tekinthet úgy az Istentől kapott lehetőségekre, mint amelyekkel inkább nem él, nehogy kivívja az Isten haragját, ha próbálkozása netán kudarccal végződik, mert így biztosan nem tud megvalósulni életében az a jó, amiért Isten a lehetőségeit adta. A keresztény embernek bíznia kell annyira Istenben, hogy meri vállalni a kudarc kockázatát is, hogy megvalósítsa azt a jót, amelyre Isten lehetőséget adott.

Természetesen a nagyobb kockázatvállalás magában hordja a kudarc nagyobb valószínűségét. Erre azért is fel kell hívnunk a figyelmet, mert egyes protestáns kisegyházak előszeretettel hirdetik, hogy az embernek elég rábíznia az életet Istenre, és akkor minden egycsapásra elrendeződik.  Ez azonban nem így van: minél jobban kilépünk természetes képességeink keretei közül, minél kisebb mértékben építjük terveinket a saját természetes képességeinkre, annál nagyobb a kockázata annak, hogy terveink kudarcot vallanak, azon egyszerű okból, hogy Isten nem köteles engedelmesen végrehajtani a terveinket, így az ő belekalkulált közreműködése nem mindig következik be. Csakhogy Isten bár nem simul be engedelmesen a terveinkbe, de irgalmasságából fakadóan neki a mi céljaink is fontosak, így annak ellenére, hogy sok tervünk kudarcot vall, és bőségesen van (lesz) alkalmunk csalódni Istenben, amiért kérésünk ellenére nem segített be, de imáink mégsem voltak hiába, mert Isten magáévá teszi a számunkra valóban fontos céljainkat, és segít azokat elérni, ezért végül olyan módon segít be, ami meghaladja az elképzeléseinket. Miként a leghűségesebb szolga is nyilván jó pár talentumot elvesztegetett hajótörés, a karaván kifosztása és más okok következtében, de az egyik üzlete mégiscsak beütött annyira, hogy a rábízott vagyont megkétszerezte.

Aki tehát bízik annyira az Istenben, hogy mind nagyobb mértékben bevonja élete küzdelmeibe, és ezért mer nagyot álmodni, olyat, amely meghaladja az erejét, de Istennel mégis megvalósítható (nyilván nem arról van szó, hogy valaki fahanggal operaénekes legyen, de mondjuk egy tiszta és örök hűségben leélt házasság már eléggé ambiciózus terv), az bár sokat fog csalódni, és sokszor tűnik úgy, hogy végül kudarcot vall, sokszor látszólag összedől az élete, mert halomra dőlnek a tervei, de végül mégis sikert ér el, mert Isten nem hagyja cserben azokat, akik benne bíznak – akár természetes remény nélkül is. Ha azonban valaki nem mer a természetes képességeinek határain túllépni, nem kéri az Isten segítségét, csak leéli az életét az adott körülmények között, örökösen attól tartva, hogy csalódások és kudarcok érik, ne csodálkozzon, ha a lehetőségeit Isten elveszi, és átadja olyannak, aki él velük.

Még egy valamit hangsúlyozni kell: a példabeszéd nem szól arról az esetről, amikor a haszon azért marad el, mert a szolga kockáztatott, és mindent elvesztett. De ennek nem az az oka, hogy a mérce a siker, és az ilyen szolga teljesítménye mérhetetlen, hanem éppen az, hogy Jézus ezzel is bátorítani akar: a haszon csak akkor marad el, ha az ember meg sem próbál élni a lehetőségeivel. Éppen erre utal az úr válaszában a pénzváltók emlegetésével: még a legkevésbé rátermett is sikert érhet el, ha legalább a saját tehetségéhez mérten próbálkozik.

A keresztény tanítás ebben különbözik például a buddhistától: az ugyanis azt vallja, hogy mondjunk le a vágyainkról, amely a világban található szenvedés és zavar forrása. A keresztény tanítás ezzel szemben azt mondja, hogy bátran, Istenben bízva próbáljuk megvalósítani vágyainkat (amelyeket Isten oltott belénk), vállalva a szenvedést és a sorozatos kudarcokat is, mert bár az út a keresztúton át vezet, de a végállomás nem ez, hanem a feltámadás – kis és nagy dolgokban egyaránt. Istenben megbízni tagadhatatlanul kockázatos dolog (az iszlám gyakorlat ezért inkább az ember erejére támaszkodik), de mi tudjuk, hogy megéri, mert Isten nemcsak mindenható és végtelenül bölcs, de ráadásul még szeret is minket, és akkor és olyan módon segít, amikor és ahogyan arra nem számítunk, és valahogy ez a segítség mindig jobb eredményt ér el, mint a mi eredeti terveink …

 Szóval: bízzunk Istenben, és kezdjük el megvalósítani a legszebb és legtisztább álmainkat!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: