A fényből visszatekintve

Mottó:Ha Krisztussal meghaltunk,
hisszük, hogy vele együtt fogunk élni is.” (Róm 6,8)

Jócskán bent vagyunk a Nagyböjtben; ezzel az időszakkal a nem hívő emberek nem nagyon tudnak mit kezdeni, és ennek az oka részben az, hogy sokszor a hívők sem értik, mi végre ez a rendszeres évi “tisztítókúra”.  Az odáig rendben van, hogy ez által a Húsvétra készülünk fel,  de azt hiszem ebben a felkészülésünkben általában elsikkad egy igen lényeges szempont: a Nagyböjt nem az önmegváltás időszaka, hanem a megváltás elfogadásáé.

Sokan ugyanis a Nagyböjtöt mint a Húsvétra felkészítő bűnbánati időszakot úgy fogják fel, hogy ennek lényege, hogy az ember aszketikus gyakorlatokkal megszabadul a bűneitől, hogy tiszta szívvel fogadja magához a húsvéti örömben Jézust. A hangsúly a személyes erőfeszítésen van: meggyónjuk a bűneinket, és kicsit jobban összeszedjük magunkat, hogy kevesebb bűnt kövessünk el, és több jót tegyünk. Megfeszített erővel törekszünk a jóra, és ez által jobbá válunk. Bár a Nagyböjt valóban az aszkézis ideje is, vigyázzunk, mert ez a gondolatmenet valójában az önmegváltás gondolatát rejti magában, vagyis: szentek tudunk mi lenni, csak akarni kell.

Szerintem a Nagyböjt legalább ennyire szól arról is, hogy életünket újra a Húsvét fényébe helyezzük. A mi kereszténységünk sokszor nem eléggé húsvéti: hiányzik belőle a megváltottság öröme, annak biztos tudata, hogy a Nagypénteket Húsvét hajnala követi. A nagypénteki hangulat jár át minket, azt az érzést próbáljuk felszítani magunkban, ami talán a tanítványokat eltöltötte ezen a szomorú napon. Csodáljuk Jézus lelkierejét, megsiratjuk hűtlenségünket, becsüljük az asszonyok, János, Arimateai József, Nikodémus helytállását, de mindezt azzal a sötét tudattal, hogy e világban az utolsó szó a szenvedésé és a halálé.

Pedig nekünk Nagypénteket is a Húsvét hajnalának fényénél kellene vizsgálnunk, és e kettőhöz kapcsoltan személyes életünk nagypéntekeit is. Húsvét hajnalán nyilvánul ugyanis meg az a titok, amely Nagypénteken még csak rejtetten van jelen: az, hogy aki értünk életét adta, nem egyszerűen egy jó ember, hanem egyszersmind Isten Fia, akinek küldetését az Atya igazolta. A Nagypéntek üzenete tehát nem az, hogy a bűn erősebb a jóságnál, hanem az, hogy Isten szeretete mindennél hatalmasabb. A kereszten függő Jézus a szenvedés, a közelgő halál, sőt az Istentől elszakítottság kínzó érzése  ellenére is fel tudta ismerni, hogy élete eseményeit az Atya gondoskodó szeretete irányítja, és gyermeki bizalommal tudta rábízni az életét. Ugyanez a Jézus azonban egyszersmind az Isten Fia, aki azért lett emberré, hogy megszerezze számunkra az üdvösséget, és test szerinti feltámadásával emberi természetünket is megdicsőítette.

Mi római katolikusok – kicsit a liturgia által is erre ösztönözve – hajlamosak vagyunk élesen elválasztani  Nagypénteket a Húsvéttól, pedig ezek szervesen összetartoznak. Úgy gondoljuk, hogy míg a nagypénteki szenvedés mindannyiunk osztályrésze, addig Húsvét Jézus kiváltsága, aki egyedül volt igaz köztünk. Azt gondoljuk, hogy mindennapi meghalásainkat, veszteségeinket nem követi szükségképpen a feltámadás: Isten szuverén ura életünknek, azt vesz el tőlünk, amit akar, próbatételként, büntetésként, és semmi sem kötelezi őt arra, hogy bármi kárpótlást nyújtson, hiszen Ő adta, Ő is veheti el. Csakhogy Isten nem így gondolkodik:  “Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” (Mt 10,39)

A titok éppen a Húsvét fényében tárul fel: Isten minden tettét szeretete mozgatja, végső soron pedig mindent azért tesz, hogy üdvözüljünk, azaz eljutva a Vele való szeretetkapcsolatra, örök boldogság legyen osztályrészünk. Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk; ennek érdekében sokszor arra hív, hogy induljunk el egy olyan úton, amely adott esetben lemondásokkal jár, de ez vezet el minket egy igazi életre, amelyben mindazt megkapjuk Istentől, amire a boldogságunkhoz szükségünk van. Ha nem lépünk erre az útra, hanem görcsösen kapaszkodunk abba, amink van, akkor Isten nem tud elvezetni minket erre a teljesebb életre, és megrekedünk azon a szinten, ahol éppen vagyunk.

A Nagyböjt éppen arra lenne jó alkalom, hogy életünket a Húsvét fényében gondoljuk át: az aszketikus gyakorlatoknak is arra kellene minket nevelniük, hogy le tudjunk mondani arról, amink éppen van, el tudjuk engedni, amit birtoklunk, ha Isten ezt kéri tőlünk, és a meglévő javainkhoz való görcsös ragaszkodásunk ne legyen gátja az Istenre való, bizalommal teljes ráhagyatkozásnak. Ha ugyanis bizalommal ráhagyatkozunk Istenre, Ő elvezet minket az üdvösségre, sőt nemcsak az üdvösségre, hanem már itt a földön is a boldogabb, teljesebb életre (Mt 6,33; Mt 19,29; Jn 10,10). Ez nem puszta passzivitás, hanem nagyon sokszor a mi cselekvésünket követeli meg, de a tehetetlenség idején is vigasztaló tud lenni: ha mi nem is tudunk semmit tenni, Isten akkor is üdvösségünkön munkálkodik.

Ha úgy érezzük, hogy életünk keresztjeire feszülünk, tudnunk kell, hogy nem egyedül, hanem Jézussal vagyunk a Golgotán, aki szolidaritást vállalt velünk, és nagyon is jól tudja, mit érzünk ilyenkor – akkor is, ha mi nem viselkedünk ilyen helyzetben olyan példamutatóan, mint Ő. Van, amikor a körülmények keresztjére feszülünk, de van, amikor saját bűnös cselekedeteink és jóra törekvésünk ellentmondása feszít keresztre (Róm 7,14-24); ám  ha ezt a feszültséget Krisztusért vállaljuk, bízhatunk benne, hogy nem egyedül tőlünk várja ennek az ellentmondásnak a feloldását (“ne kövesse el bűnt, és akkor nem lesz feszültség!”), hanem Ő maga siet a segítségünkre. Jézus éppen azért halt meg értünk, mert a magunk erejéből mi nem tudunk úrrá lenni létünk eme ellentmondásain. Kereszthalálával megmutatta: ezt a feszültséget nem lehet élve megúszni, ebbe bele fogunk halni, de nem kell tragikusan felfogni, mert utána feltámadunk, egy új dicsőséges életre.

Mi nem tudunk magunkból szentet faragni – de Isten igen. Ahhoz, hogy szakítsunk a bűnnel, meg kell halnunk. A végeleges és végérvényes szakításhoz ténylegesen, de nap mint nap képletesen is, mert a bűn zsoldja a halál, és a bűn következtében nap mint nap meghal bennünk valami, amit meg kell gyászolnunk; sőt ahhoz is, hogy a bűnnek gátat tudjunk vetni, néha magunknak kell megölni egy-egy részt magunkból: egy kezet, egy lábat, egy szemet, vagyis például egy kellemes, ám rossz útra vivő barátságot, egy jól fizető, ám a pénz rabjává tevő állást, egy gőgünket növelő pozíciót, de akár csak azt a lehetőséget, hogy a másiknál kiválóbbnak érezzük magunkat, ítélkezzünk felett vagy irányítani akarjuk az életét. Ezek valódi veszteségek, hiszen mindegyikben van valami jó, valami, amiért választottuk, valami, ami valamely – egyébként jogos – igényünket kielégítette. Ezek  veszteségek fájnak, és kielégítetlen igények maradnak utánuk; ám Istennél soha nem a halálé az utolsó szó, mert Ő az Élet Istene. A feltámadásban, ahogy Jézusnak sem a régi életét adta vissza, hanem egy minőségileg új, magasabb szintű életet, úgy ezeket a kis halálokat követő feltámadásban sem ugyanazt adja vissza, amit elveszítünk, hanem minőségileg jobbat.

Persze, azt nem tudhatjuk, hogy Isten mikor hozza el nekünk ezt a feltámadást: Isten más idősíkon gondolkozik mint mi. Ez nem azt jelenti, hogy Isten késedelmeskedne, hanem azt, hogy nem akkor hozza el a vigasztalást, amikor mi alkalmasnak érezzük, hanem amikor Ő, és ebben (is) mindig Neki van igaza. A várakozás persze nehéz, mert kielégítetlen igényeink követelik a jussukat (általában a régi, már ismert módon), és gyakran félünk attól, hogy Isten valami olyant ad cserébe, ami nem elégíti ki igényeinket. De bíznunk kell Istenben, és hinnünk kell, hogy nincs olyan valós és fontos igényünk, amelyről Isten elfelejtkeznék, és az általa adott megoldás mindig jobb, mint amit a bűn útján elérnénk. A nagyböjti aszkézis erre is felkészíthet:  megtanít arra, hogy igényeink követelőzése ellenére is tudjunk várni az Isten által felkínált megoldásra, és figyeljünk Istenre, hogy mit kínál fel nekünk, és fedezzük fel annak értékeit – akkor is, ha elsőként idegennek és elégtelennek hat is.

A Nagyböjt tehát nem kizárólag és nem is elsődlegesen a bűnbánat és aszkézis időszaka (hiszen ezek a mi cselekvésünkre helyezik a hangsúlyt), hanem legalább ilyen mértékben az Isten irgalma felismerésének, az Isten irgalmába vetett bizalom kiépítésének. Ha ismét felfedezzük életünkben Isten gondviselő szeretetének és irgalmának jeleit, ha bizalmunkat Istenbe helyezzük, ez által megfelelő helyére kerülnek a mi egyéni erőfeszítéseink, kudarcaink is. Már nem önmagunkat vizslatjuk, és azt, hogy mások hogyan akadályoznak boldogságunk elérésében, nem azon tépelődünk, hogy miért vagyunk ilyen hitványak, hogy nem tudjuk megtenni mindazt, ami boldogságunkhoz szükséges, hanem arra figyelünk, hogy Isten milyen nagyszerű módon építi boldogságunkat, és hol volt olyan helyzet, amikor a magunk feje után menve akadályoztuk Isten ránk vonatkozó tervének megvalósulását. Ebből fakad a helyes bűnbánat és az aszkézis iránti helyes vágy: felismerjük, hogy Isten szeret minket, megértjük, hogy hűtlenségeink éppen az Ő szeretet-tervének megvalósulását gátolják, és ezért igyekszünk minél jobban együttműködni Vele – tudva, hogy a siker csak kisebb részt múlik rajtunk, mert a “nehezét” Isten viszi végbe, és Ő akkor is munkálkodik, ha mi ellankadunk, vagy esetleg hűtlenné válunk.

Adja Isten, hogy az idei Nagyböjt alkalmával ismét felfedezzük irgalmát az életünkben, és ez szítsa fel a Belé vetett bizalmunk pislákoló parazsát!

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: