Az igazi imádat

Mottó:Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig,
mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,8)

Virágvasárnappal megkezdődik Jézus szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának ünneplése. A lelkiségi irodalom előszeretettel hangsúlyozza Jézus testi és lelki szenvedéseinek nagyságát, annak egyediségét és különlegességét hangsúlyozva. Bár nyilvánvalóan hálátlanság lenne a Megváltó szenvedéseit lekicsinyelni, egy ideje úgy érzem, hogy ez a megközelítés tévútra visz, mert egy olyan mennyiségi szemléletet tükröz, ami afelé hajt, hogy Jézus szenvedését szembeállítsuk és összemérjük mások szenvedésével, holott Jézus megváltói halálának egyik lényeges eleme éppen az emberekkel vállalt szolidaritás. Maga a Szentírás sem a szenvedések nagyságát emeli ki, hanem az emberekkel vállalt szolidaritást és Isten akaratának maradéktalan elfogadását – csak ez utóbbi az, ami Jézust megkülönbözteti a többi embertől (Zsid 4, 15).

Persze, Jézus szenvedésének és halálának a különlegességét az adja, hogy Jézus nemcsak egy ember volt, hanem egyben a Fiú, a második isteni személy, aki azért testesült meg, hogy az emberek üdvösségét elnyerje, vagyis benne, általa az Isten szenvedett és halt meg az emberért. Isten szeretetét az ember iránt ez mutatja, hogy még a szenvedés és halál ellenére is kész a megbocsátásra (Lk 23,34), vagyis a személye elleni közvetlen támadás sem tudja kioltani az Ő irgalmas szeretetét. (Ezt de sokszor elfelejtjük, és azt gondoljuk, hogy míg az emberek elleni bűneinket Isten jóságosan megbocsátja, addig az Isten szemében az ellene elkövetett vétkeink eleve súlyosabb megítélés alá esnek – mintha maga Jézus nem törölte volna el a kettő közti válaszfalat (Mt 25,45)!) Az is igaz, hogy Jézus szenvedésének értékét növeli, hogy isteni hatalmából adódóan lehetősége lett volna a szenvedést okozó helyzetből megszabadulni – ami számunkra sokszor lehetetlen. Ráadásul Jézus bűntelen volt, így szenvedése még részben sem volt az ő felróható magatartásának a következménye: ahhoz a rosszhoz, ami a világban működik, és elvezetett a megkínzásához és kivégzéséhez,  maga bűneivel nem járult hozzá, mint a többi ember. Mindez magyarázatot ad arra, miért egyedülálló Jézus keresztáldozata, de nem ad eligazítást ahhoz, hogy Jézust kövessük – hiszen mi csak emberek vagyunk, és ráadásul bűnös emberek, így a fenti körülményeket tekintve különbözünk Jézustól.

Ami viszont tanulságos, az éppen az, ahogyan Jézus emberi természetét tekintve viszonyult ehhez a szenvedéshez. Jézus az Atya iránti engedelmességből vállalta a szenvedést, mindvégig megtartva az Atya jóságába és szeretetébe vetett hitét. Mindkét elem lényeges, de nem magától értetődő a mai ember számára: Jézus engedelmeskedett az Atya akaratának, de nem fogcsikorgatva, pusztán az Atya isteni mivoltára tekintettel , hanem az Atya szeretete tudatában (Jn 16,32). Persze ez sem volt könnyű: Szókratész nyomán hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a helyes elvek ismerete szükségképpen maga után vonja a helyes cselekvést. Ha tehát hiszünk az Atya jóságában, akkor könnyű, sőt magától értetődő engedelmeskedni neki. Jézus példája azonban azt mutatja, hogy ez nem így van: maga Jézus is olyan heves lelki küzdelem árán tudta csak alávetni akaratát az Atyának, hogy a feszültség testi tünetekben is megjelent: vérrel verejtékezett a Getszemáni kertben. Mindegy, hogy mitől riadt vissza Jézus (a rá váró szenvedéstől, testi és lelki kínoktól, a kudarc lehetőségétől, a bántalmazás igaztalanságától, az Istentől elszakítottság önként vállalt érzésétől, a bűnök vállalásától stb.), egy biztos: el akarta kerülni ezt, és akarata ezen a ponton ütközött az Atya akaratával. Ennek kapcsán két szempontra hívnám fel a figyelmet, ami nekünk is tanulságos lehet.

Először is arra, hogy az Isten iránti engedelmesség nemcsak az emberi akarat meghajlása az Isten akarata előtt, hanem az egész emberi személyiségé. Mert nem csupán arról van szó, hogy az emberi akaratnak kell engednie: ilyenkor az ember értelme, érzelemvilága és képzelete is kénytelen megadni magát.

Az ember, ha szorult helyzetben van, számtalan kiutat talál, különösen, ha a szorult helyzet Isten akaratából csak egy, nem kívánt kivezető utat tartogat, mert ilyenkor egy rendkívül intelligens lény “remek” alternatívákat juttat az ember eszébe. Minden terv lényege, hogy kevesebb veszteséggel, vagy veszteség nélkül, esetleg nyereséggel oldjuk meg a helyzetet. A baj az, hogy az ember nem lát a jövőbe, és sem magát, sem a körülményeket sem ismeri tökéletesen, ráadásul ha nagy a tét, nagyon nehéz megtartani a szükséges arányérzéket, ráadásul a kéretlen tanácsadó célja éppen az, hogy ne döntsünk jól. Éppúgy előfordulhat, hogy túlzottan optimista tervet kovácsolunk (felülbecsülve az erőnket, lehetőségeinket, a körülmények alakulásának hatását, elhanyagolva a valós kockázatokat, illetve az azokra figyelmeztető jeleket), mint ahogy az, hogy túlságosan pesszimistán tekintünk a jövőbe (alulbecsüljük az erőnket, túlzott jelentőséget tulajdonítunk a kedvezőtlen körülményeknek, nagy súllyal veszünk figyelembe nem létező vagy kevésbé jelentős kockázatokat, nem figyelünk fel a helyzetben rejlő lehetőségekre).

Ugyanakkor az értelmünk lázasan keresi azt az optimális megoldást, amelyet az akarat végrehajthat. Csakhogy azt, hogy az Isten akaratának teljesülése a számunkra optimális megoldás – még ha hittel el is fogadjuk – sokszor nem tudjuk értelmünkkel belátni (Iz 55,8), vagyis Isten akaratának teljesítse az értelmünk mérlegén megmérve sokszor oktalanság, de legalábbis túlságosan kockázatos. Ne értsük félre: az értelmünket Isten azért adta, hogy használjuk, és általában az emberi értelem valóban megbízható támpontot nyújt a helyes cselekvéshez, csak vannak olyan helyzetek, amelyek átlátásához az emberi értelem elégtelen. Ezekben a helyzetekben Isten – éppen, mert szeret minket, és nem akarja, hogy kudarcot valljunk értelmünk korlátoltsága miatt – átveszi az irányítást, vagyis maga mutat utat, de még ekkor sem kapcsolja ki az értelmünket és a szabad akaratunkat. Követhetjük tehát értelmünk tanácsát, csak legfeljebb ártunk magunknak és másoknak, és meghiúsítjuk – vagy legalábbis akadályozzuk – Isten tervének kibontakozását. Ahhoz, hogy ilyen helyzetekben is engedelmeskedjünk Isten akaratának, értelmünknek meg kell hajolnia Isten előtt: el kell fogadni, hogy szeret minket, és mindent jobban tud, vagyis az általa kikovácsolt terv (nekünk is!) jobb, mint amit alternatívaként mi elképzelünk – hiszen ha nem így lenne, akkor Isten valamelyik értelmes tervünk megvalósítását választotta volna.

Ugyanez a helyzet az érzelem- és képzeletvilágunkkal. Az akaratot a képzelet mozgatja: ahhoz, hogy ilyen helyzetben elfogadjuk Isten akaratát, a képzeletünkre sem hallgathatunk. Lehet, hogy már elképzeltük, mit hogyan fogunk tenni, de ha ez nem egyezik Isten akaratával, akkor el kell fogadnunk, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy elképzeltük, és a képzeletből, álmokból nem lesz valóság. Más esetben a képzelet az akaratot bénító szerepet tölt be: a kockázatok, hátrányok kiszínezésével a képzelet távol tartja az akaratot valamely cselekvéstől. De ha Isten éppen azt akarja, és engedelmeskedni akarunk neki, akkor ezt vállalni kell, azon az áron is, hogy az elképzelt hátrányok esetleg valósággá válnak. És nekünk el kell fogadnunk, hogy még így is jobb lesz nekünk, mert Isten olyan megoldást tartogat nekünk, amit mi most nem tudunk elképzelni (például erőt ad a veszteség elviselésére, menet közben megmutat egy olyan utat, amelyen nem következik be, amitől legjobban félünk, vagy egészen másként zajlik a folyamat, mint azt elképzeltük. A képzeletnek is fontos szerepe van, mert a képzelet révén tudja az értelem modellezni a cselekvés következményeit, hogy a különböző lehetőségek közül kiválassza a legjobbat, illetve általában megszabja a cselekvések irányát. Isten a képzeletünket meghaladó megoldások Istene – de megengedi, hogy képzeletünkre hallgassunk, hiszen szabad akaratot adott nekünk.

Az érzelmek is befolyásolják az akaratot: a rutin alapján kialakul egy késztetés, hogy bizonyos helyzetekhez miként viszonyuljunk. Az érzelmek kialakulásának nagyon sok eleme van (ezek egy része tudatos, másik része nem az), az értelem és a gyakorlat egyaránt alakítják az érzelmeinket. Az érzelmeink gyorsabb választást tesznek lehetővé, mint az értelmünk, ugyanakkor nehezebben változnak, sokszor ellentmondásosan kavarognak bennünk, ha egy helyzet megítélése nem egyszerű. Lehet, hogy az értelmünk és az érzelmeink ítélete egybeesik, ez nagyon kellemes helyzet, de ellent is mondhatnak egymásnak. Isten akaratával érzelmileg azonosulni nagyon nehéz, hiszen annak ismert részletei nem a valós képet mutatják, ezért annak érzelmi megítélése is torzul. Ha egy helyzetben csak a kellemetlen elemeket látjuk bizonyosnak, míg a kellemeseket nem fogjuk fel, vagy valószínűtlennek látjuk, akkor érzelmileg valószínűleg egészében elutasítjuk. De az is lehet, hogy Isten tervének ismert elemei közül egyesek kellemes, mások kellemetlen érzelmeket keltenek, és ez érzelmi hullámzást eredményez bennünk. Az ember törekszik a harmóniára: azt szeretjük, ha érzelmeink egyértelműen támogatják a terveinket, azok elfogadása és végrehajtása nyugalmat, békét, örömet hoz a szívünkbe – hiszen ez a jó döntés pecsétje, nem? Az olyan terv, amely elfogadása vagy végrehajtása során nyugtalanok, békétlenek vagy szomorúak leszünk, valószínűleg rossz. De lehet, hogy Isten terve első látásra vagy az elején ezt a hatást kelti bennünk – vagyis nélkülözi az érzelmeink jóváhagyását. Ha mégis Isten akaratát akarjuk követni, akkor vállalnunk kell az érzelmi azonosulás hiányából adódó feszültséget.

A másik, hogy az Isten akarata iránti engedelmesség nem egyszeri döntés, hanem döntések sorozata, amely az első döntés megerősítését igényli, mert lehet, hogy értelmünk, képzeletünk, érzelmeink először még azonosulnak az Isten akaratával, de aztán ahogy megtapasztaljuk, mit is jelent ez a gyakorlatban, vagy ahogy másként kezd alakulni a helyzet, mint ahogy elképzeltük, vagy ahogy felmértük, akkor ez az összhang megbomlik, az eredeti döntés óhatatlanul átértékelődik. Ráadásul igen gyakran megjelenik a kétely, hogy valóban Isten akaratát teljesítjük-e, vagy esetleg félreértettünk valamit. Különösen akkor, ha az első döntésünk bátor döntés volt, és az értelem csak elfogadta, de nem látta be, szükségképpen felvetődik, hogy nem hoztunk-e felelőtlen, átgondolatlan döntést, a képzeletünk és érzelmeink torzító hatása alatt. Persze ez is Isten akarata szerint való, hiszen ha ez az átértékelődés és kétely nem lenne bennünk, akkor nem tudnánk módosítani a cselekvésünk irnyát, ha tényleg tévesen ismertük fel Isten akaratát. De ez egyben kísértés is, hogy a saját akaratunk, értelmünk, képzeletünk, illetve érzelmeink félreállításával meghozott döntésünket felülvizsgáljuk és megváltoztassuk – adott esetben az Isten akaratával szemben is.

Ha mindezt megfontoljuk, láthatjuk, hogy miért tartja a Szentírás az Isten iránti engedelmességet olyan nagy becsben: ez ugyanis azt jelenti, hogy az ember egész személyiségét Isten akarata mögé sorolja. Aki engedelmeskedik az Istennek minden körülmények között, az nem magát, hanem valóban Istent helyezi az első helyre az életében. Ha ez az engedelmesség az Isten jóságába vetett hitben – és nem az Isten büntetésétől való félelemben – gyökerezik (ami lehet akár annak a tapasztalatnak a gyümölcse is, hogy amikor az Isten terveit hajtottuk végre, végül nem bántuk meg), akkor az engedelmesség azt is jelenti, hogy elfogadjuk azt, hogy Isten bölcsebben irányítja az életünket, mint azt mi tudnánk,  és azt, hogy minden képzeletet felülmúlóan vezet minket a boldogságra, vagyis nemcsak akaratunkkal, de értelmünkkel, képzeletünkkel és érzelmeinkkel is hódolunk előtte, rábízva egész életünket; és ez az odaadó hódolat az a szeretettejes imádat, amit Isten a főparancs első részében elvár tőlünk.

Ez a szeretetteljes imádat segít abban, hogy jól kezeljük a szenvedést – még ha nem is mindig könnyíti azt, sőt esetleg az Istent előtérbe helyező döntésünkkel keletkező feszültség még növeli is szenvedéseinket. Ez nem abban segít, hogy a szenvedést többé ne érezzük szenvedésnek, hanem abban, hogy megtaláljuk a válságos helyzetből kivezető utat, és végigmenjünk rajta. Jézus sem szenvedett kevésbé attól, hogy tudta: az Atya akaratát teljesíti, Ő is átélte a kivezető utak keresésének gyötrelmét a Getszemáni kertben, az átértékelés és kétely kínjait a kereszten (Mt 27,46), de végül az Atya akaratának követése megakadályozta, hogy elmeneküljön a kereszttől, és ez elvezetett a feltámadásig és az emberiség megváltásáig. Ez a kereszt egyik fontos üzenete a mai ember számára: Isten akaratának elfogadása ugyan nem mentesít a szenvedéstől, de gyümölcsözővé teszi azt a magunk és mások számára; mert Isten ugyan belekalkulálta a tervébe a szenvedést, de boldogságra szánta az embert. Isten tervének lényege nem az, hogy minden ember szenvedjen minél többet, hogy levezekelje a bűneit – hanem az, hogy a bűn és következményei ellenére, a szenvedések útján is boldogságra vezesse az embert.

Tanuljunk tehát alázatot és engedelmességet Krisztustól, hogy a mi éltünkben is megdicsőülhessen az Isten, magunk és embertársaink javára!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: