Élesedő kép

Mottó:A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém,
hanem az Atyáé, aki engem küldött.

Ezeket akartam nektek mondani, amíg veletek vagyok.
S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya,
megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek” (Jn 14,24-26)

Mostanában történt, hogy egy lelkiségi mozgalomról szerettem volna ismereteket szerezni a világhálón, és keresés közben több olyan honlapra bukkantam, ahol olyan, magukat katolikusnak tartó emberek írnak, akik elutasítják a II. vatikáni zsinat tanítását és reformjait. Mivel úgy tűnik, hogy a világhálón terjedőben van ez az eszmeiség, úgy gondoltam, talán nem árt néhány tévedésükre felhívni a figyelmet, mert mindez árt az Egyháznak, hiszen a Szent Hagyományra hivatkozással eretnekséggel vádolják az Egyház II. vatikáni zsinatot elfogadó többségét, elvetik a dogmafejlődés lehetőségét és a liturgikus reformot.

Fontos azonban leszögezni, hogy érvelésük nélkülözi a kellő történelmi alapot, kiindulópontjuk önellentmondó, teológiailag pedig egyenesen abszurd. Jézus szavai nyomán: “Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el, aki pedig engem elutasít, azt utasítja el, aki küldött.” (Lk 10,16) az Egyház kétezer éves hagyománya tanítja a szabályszerűen összehívott zsinatok tévedhetetlenségét, mégis, a legutolsó egyetemes zsinat határozatait vitatják, és azt állítják, hogy azon eretnek tanokat fogalmaztak meg. Vagy el kell tehát vetniük a Szent Hagyomány egyik lényeges tanítását (annak szentírási hátterével együtt), amely az egyetemes zsinat tévedhetetlenségét tanítja, vagy el kell fogadniuk a II. vatikáni zsinat záródokumentumait az Egyház hiteles megnyilatkozásának.

Ráadásul a történelmi tények által is igazolt dogmafejlődés fogalmát félreértelmezik. A dogmafejlődés nem a kinyilatkoztatás változását, hanem a dogmák fejlődését jelenti.  Természetesen ennek is megvan a szentírási alapja; Jézus a búcsúbeszédében ugyanis ezt mondta: “Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra.” (Jn 16,12-13) A gyakorlatban pedig úgy kell érteni, hogy az Egyház tanítása gazdagabb, mint mindaz, amit dogmákban valaha megfogalmaztak; a dogmák ugyanis olyan hittételek, amelyeket az Egyház tanítóhivatala végérvényesen, tévedhetetlenül fogalmazott meg.

De miért van szükség dogmákra? Azért, mert időről-időre felbukkannak olyan eszmék, amelyek nem felelnek meg a kinyilatkoztatásnak, és ha ezek túlságosan nagy zavart okoznak az Egyházban, akkor a Tanítóhivatalnak állást kell foglalnia arról, hogy mi a hiteles tanítás. (Kicsit olyan ez, mint a magyar jogban a jogegységi határozat.) A dogmafejlődés hajtóerejét tehát az Egyházban megjelenő olyan eretnekségek jelentik. Persze az eretnekség is sokféle lehet: mivel az eretnek az, aki “válogat” az Egyház tanításában (vagyis van, amit elfogad abból, van, amit nem), vannak, akik bizonyos dogmákat is elvetnek, mások csak átértelmezik a dogmákat a saját eszméik alátámasztására, megint mások a dogmák által még le nem zárt kérdésekben hirdetett tanítástól térnek el olyan módon, hogy az már nem egyeztethető össze az isteni kinyilatkoztatással.

Van tehát, amikor az Egyház csak megerősíti a korábbi dogmákat, van, amikor pontosítja azok értelmét, és van, amikor új dogmát fogad el: ez a dogmafejlődés. Persze vigyázzunk: az Egyház a dogmák értelmezése, új dogmák elfogadása során sem új tanítást fogad el abban az értelemben, hogy valamit hozzátenne az isteni kinyilatkoztatáshoz, hanem megvizsgálva a kinyilatkoztatás forrásait és az Egyház kétezer éves hagyományát, megállapítja, hogy a vitás kérdésben mi a helyes álláspont, vagyis ilyenkor is csak az Egyház kétezer éves tanítását erősíti meg. Ez nem zárja ki, hogy új felismerések is megjelenjenek az Egyház tanításában, hiszen erre Jézus is kifejezetten utalt, de ez nem töri meg az egyházi tanítás folyamatosságát és azonosságát, csupán kibontakoztatja annak tartalmát, annak új mélységeit tárva fel.

Mondok egy egyszerű példát, hogy érthető legyen, miről szól a dogmafejlődés. Az Evangéliumok és az egykorú pogány források tanúsága szerint az Egyház kezdettől fogva tanította, hogy Jézus az Isten fia, és ezzel Jézus istenségét is (“Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában, ” Jn 5,26). A III-IV. század fordulóján azonban az ariánusok azt kezdték tanítani, hogy a monoteizmus kizárja Jézus istenségét, az “Isten fia” megnevezés csak tiszteleti cím, vagy esetleg Jézus egy olyan ember (a legtökéletesebb teremtmény), akit az Isten – megváltóként szerzett érdemeiért – isteni rangra emelt. A niceai zsinat 325-ben ezt a kérdést – az Egyház hagyománya és a Szentírás alapján – eldöntötte: dogmaként kimondta Jézus egylényegűségét az Atyával (és a Szentlélek istenségét is); ezzel az arianizmus levált az Egyházról (az iszlám tulajdonképpen egy neoariánus szekta).

Később az Egyházban azonban még sokszor okozott problémát mind az a hittétel, hogy Jézus valóságos isten és valóságos ember is volt egy személyben, mind a Szentháromság tana, mert ezeket az emberi ésszel fel nem fogható, mert Isten belső életét leíró elsődleges hittitkokat sokan mégis igyekeztek emberi fogalmakkal elképzelni, és így megmagyarázni. Apollinariosz IV. sz-i laodikeai püspök például azt tanította, hogy Krisztusban az emberi értelem helyett az isteni Logosz volt; Markellosz, IV. sz-i ankürai püspök – bár vallotta az Atya, a Fiú és a Szentlélek egylénye­gű­ségét – tagadta a Fiú és a Szentlélek örök létezését, és szerinte csak ideiglenes üdv­rendi funkciót látnak el: a Logosz a teremtéskor, a Lélek pedig pünkösdkor lép elő, válik ki vagy tárul fel az Istenségből, és az Istenségbe fognak visszatérni, amely így megszűnik Háromságnak lenni. A modalisták azt tanították, hogy Isten csak egy személy, az Atya, a Fiú és a Szentlélek az egyet­len személynek csak három egymás utáni megjelenési formája, nem külön sze­mé­lyek. Mindhárom tanítást elutasította a II. egyetemes (konstantinápolyi) Zsinat 381-ben, dogmaként kimondva a Szentháromság tanát, vagyis hogy egy isten van, három személyben.

A nesztoriánusok – valószínűleg Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárka tanait félreértve – azt hirdették, hogy Krisztus isteni és emberi termé­szete külön maradt, és szinte két külön alanyként működött; ezt a tanítást 431-ben a III. egyetemes (efezusi) zsinat utasította el, kimondva Jézus Krisztus személyes egységét. Később a monofiziták azt állították, hogy Krisztusnak csak egy természete volt, mert az isteni és az emberi természet teljesen összeolvadt benne: az isteni ma­gába olvasztotta az emberit. Ezt a tanítást 451-ben a IV. egyetemes (khalkédóni) zsinat utasította el, dogmaként kimondva, hogy Jézus egyszerre volt valóságos Isten és valóságos ember. Később a monotheléták ezt a tant akként akarták rehabilitálni, hogy azt tanították: Krisztusnak csak egy, isteni akarata volt, emberi nem. Ezt a gondolatot 680-ban a VI. egye­te­mes (III. konstantinápolyi) zsinat utasította el, dogmaként rögzítve, hogy Jézusnak volt emberi és isteni akarata is.

Jól látható: a dogmafejlődés abból adódik, hogy az Egyház egyes tagjai kinyilatkoztatás egyes igazságait rosszul próbálják összeegyeztetni és megérteni; az ő értelmezésük elterjedve zavart okoz az Egyházban, amikor az Egyház helyes értelmezésével szembesül, vita alakul ki, amelyben a téves értelmezés hívei ragaszkodnak a saját felfogásukhoz, ami kikényszeríti, hogy az Egyház hivatalosan is állást foglaljon a vitatott kérdésről. Ennek kapcsán persze az Egyház nem pusztán a korábbi megfogalmazásokat és tételeket ismételgeti, hanem – mérlegre téve a vitatkozó felek érveit és ellenérveit – a kinyilatkoztatás forrásait átvizsgálva a kérdés mélyebb megértésére törekedve ad hiteles választ a kérdésre. A magyarázat a kinyilatkoztatás forrásaiból indul ki, de nagyon sokszor a filozófia fogalmainak felhasználásával új megfogalmazásban jelenik meg. Az olyan filozófiai fogalmak, mint “lényeg”(uszion), “természet” (physis), “személy” (persona) abban az értelemben nem szerepelnek ugyan a Szentírásban, ahogyan a dogmákban, de az, amit jelentenek, tartalmilag szerepel a kinyilatkoztatás forrásaiban.

A dogmák születését tehát mindig heves viták előzik meg, amelyben az emberi indulatok is elszabadulnak (Alexandriában az ariánusok és a trinitáriusok szabályos utcai harcokat folytattak egy-egy templomért), ilyen légkörben a szellemi frontvonalak megmerevednek, sokszor egy-egy félreértésből a kölcsönös vádaskodások hatására kibékíthetetlen ellentétek lesznek, így nem csoda, hogy egy-egy dogma születése kapcsán kisebb-nagyobb részek leszakadtak az Egyházról. Az Egyház egységének helyreállítása érdekében folyó ökumenikus folyamat egyik lényege, hogy a dogmák nem képezik alku tárgyát, vagyis a teológiai közeledés menete nem a “legkisebb közös többszörös” (ez legfeljebb kiindulási alap lehetne), hanem az, hogy “közelebb Krisztushoz, közelebb egymáshoz”, vagyis mindegyik felekezet igyekszik jobban megérteni a saját tanítását, annak tartalmát a kinyilatkoztatás (közös) forrásai alapján mind jobban feltárni. Ennek a folyamatnak vannak eredményei: így került sor arra, hogy az evangélikusok és a katolikusok közös álláspontra jutottak a megigazulás tanát illetően, illetve a monofizita koptok és a katolikusok tárgyalásai során kiderült, hogy a különbségek alapvetően abból adódnak, hogy a két felekezet eltérően érti a természet (physis) fogalmát.

Amikor tehát az Egyház a II. vatikáni zsinaton kinyilvánította, hogy az ökumenikus folyamatban és a világmisszióban a mai kor nyelvén, a párbeszédben résztvevő másik fél által is érthető megfogalmazásban kell közölni az Egyház kétezer éves tanítását, akkor nem azt mondta ki, hogy a partnereknek nem tetsző dogmákat a siker érdekében mellőzzük, hanem azt, hogy tegyük érthetővé, magyarázzuk meg a partnereknek, hogy mi mit hiszünk; ha a megértés ellenére sem fogadják el a katolikus tanítást, akkor a különállás fennmarad, de az már nem az Egyház hibája lesz. Persze, a mai kor nyelvén történő megfogalmazásnak megvan az a veszélye, hogy a tanítást közlő személyek nem pusztán a formát, de a tartalmat is megváltoztatják; ezért nagyon fontos, hogy a mai nyelven megfogalmazott, tetszetős eszmefuttatásokat, meglátásokat mindig mérjük meg a dogmák, az Egyház hivatalos megnyilatkozásai és a kinyilatkoztatás forrásainak mérlegén.

Abban igazuk van a II. vatikáni zsinatot követő folyamatok kritikusainak, hogy a korszerű megfogalmazás örve alatt sokan kifejezetten téves tanokat hirdetnek, de ez nem a Zsinat szellemiségéből adódik, hanem abból, hogy sok pap nem elég képzett teológiailag, illetve nem fordít gondot arra, hogy az általa elmondottakat ellenőrizze az Egyház hivatalos tanítása fényében, vagy nem figyel oda, hogy amit mond, ne legyen félreérthető, vagyis a megfogalmazás megfeleljen az átadni kívánt tanításnak, vagy egész egyszerűen csak “jó fej” akar lenni a hívek és a világ szemében, pedig már Szent Pál is figyelmeztet: “Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes.” (Róm 12,2). A Zsinat szellemiségéből éppen az következnék, hogy az Egyház hiteles tanítását adjuk át érthető és befogadható formában, vagyis mi magunk is mind jobban mélyüljünk el az Egyház tanításában, és mutassuk fel azt a világnak.

Az Egyház életében tehát nemcsak a dogmák fejlődnek, hanem elsősorban nekünk kell elmélyülnünk és fejlődnünk a hitben és a kinyilatkoztatás ismeretében!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: