Emlék vagy Élet?

Mottó:Nem követelsz égő­ és engesztelő áldozatot,
így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok!
A könyvtekercsben rólam írták, hogy teljesítsem akaratod.” (Zsolt 40,7-9)

A legutóbbi bejegyzésemben írtam már arról az eszmei áramlatról, amely a Szent Hagyományra hivatkozással elveti a II. vatikáni zsinat tanítását. Akkor a dogmafejlődéssel kapcsolatos félreértések eloszlatását kíséreltem meg, most néhány szót szólnék a liturgikus reformmal kapcsolatos nézeteikről, amelyek ebben az eszmekörben túlságosan is nagy jelentőségre tesznek szert.

Az egyik ilyen honlapon olvastam: “Azt mondta: ‘Nem a liturgia a lényeg!’ Erre én megkérdeztem: ‘Hát akkor mi?’ Erre nem tudott mit felelni”. No, ha én nekem tették volna fel ezt a kérdést, biztos nem jövök zavarba, hiszen a kereszténység lényege: a megváltás és az irgalmas szeretet. Így, ebben a sorrendben: mert Jézus Krisztus megváltott minket, ezért nekünk is irgalmas szeretettel kell lennünk egymás iránt (1Jn 4,10-11). Magunktól nem tudnánk sem valóban irgalmasak lenni, sem igazán szeretni, de a megváltásból fakad az a kegyelem, hogy Isten gyermekei lehetünk, és Atyánkhoz hasonlóan irgalmasak.

Persze, ez még csak az én eszmefuttatásom, de hallgassuk meg magát Jézust: “És történt, amikor Jézus asztalnál ült a házban, hogy sok vámszedő és bűnös jött, és odatelepedett Jézushoz és az ő tanítványaihoz. Meglátták ezt a farizeusok, és szóltak tanítványainak: Miért eszik a ti mesteretek vámszedőkkel és bűnösökkel együtt? Ő pedig, amikor ezt meghallotta, így szólt: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket. ” (Mt 9,10-13)

Másutt pedig az üdvösséget teszi függővé az irgalmas szeretettől: “Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek. Erre megkérdezik az igazak: Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogathattunk volna? A király így felel: Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,34-40)

Persze, a liturgia fontos, mert Isten népének közös imájának adja a keretet, és miként Jézus mondja: “Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Látnunk kell azonban, hogy például a szentmisének a II. vatikáni zsinat előtt is többféle törvényes formája volt a katolikus egyházon belül; nem szabad ugyanis elfelejtkeznünk a más rítusú katolikusokról. Ami a szentmise valódi lényegét alkotja, az az Eucharisztia; az átváltoztatás szavai rítustól függetlenül közösek, de minden más imádság – amely csak ezt hivatott méltó keretbe foglalni – különböző változatokban élhet. Persze nem arról van szó, hogy önkényesen elhagyhatók vagy helyettesíthetők egyes részek: a liturgia az Egyház közös imádsága, amelyben nemcsak a helyi közösség, hanem valójában mindig az egész Egyház részt vesz, és a helyi közösség csak képviseli az Egyházat. Persze, előfordul ilyenfajta visszaélés is; ez azonban nem a Novus Ordo következménye, hiszen annak is szigorú rendje van (még ha hagy is bizonyos mozgásteret pl. az olvasmányok, a kánonok közti választás vagy a hívek könyörgése tekintetében), hanem egyes papok szereptévesztése.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a szentmise fejlődése szerves fejlődés eredménye, amelynek gyökerei közel sem voltak olyan formalizáltak, mint ahogy a “tradicionalisták” szeretnék elhinni. A keresztények magánházaknál gyűltek össze, ahol felolvastak a szentírásból, amit az elöljáró vagy akinek prófétai tehetsége volt, megmagyarázott, amit aztán esetleg meg is vitattak (v. ö.:1Kor 14,27-33), majd következett a kenyértörés, amit a szeretetlakoma követett. Ekkor még az összejövetelek szerves része volt az adományok összegyűjtése és a szegényeknek való szétosztása is, amelyből mára a perselyezés szokása maradt meg.

Persze ahogy nőtt az egyházi közösségek létszáma, gazdagodott az egyház teológiája, a gyülekezeti alkalmak is formalizáltabbak lettek: az igehirdetés a szolgálati papság privilégiumává vált (nekik volt meg a kellő tudásuk), kialakultak a mise állandó részei, az olvasmányok rendje, az imádságok egységesültek, az adományok szétosztása elkülönült a szentmisétől. A formalizálással egyidejűleg azonban megjelentek a különböző rítusok, amelyek eltérő hagyományokat követtek és tettek általánossá a maguk területén, illetve közösségeiben. Míg például a keleti egyházban a népnyelv használata akként maradt meg, hogy a liturgiát az új megtérő népek nyelvére is lefordították, a nyugati egyházban a latin nyelv (amely a nyugat-római területen eredetileg általánosan használt népnyelv volt, majd később közvetítő nyelvvé vált) használata maradt fenn, egészen a II. vatikáni zsinatig.

Ne felejtsük azonban el, hogy míg a XVI-XVII. századig csaknem egész latin rítusú Európában a latin volt a közigazgatás, a jog, a külpolitika és a tudomány nyelve is, addig a XIX. század közepére (legtovább éppen Magyarországon) felváltották a nemzetállamok hivatalos nyelvei (francia, spanyol, német, magyar stb.). A köznép számára tehát a latin nyelvű liturgia egyre kevésbé volt érthető, noha a művelt középosztály az iskolában tanult latint. A latin tehát hasonló szerepbe került, mint a zsidó közösségekben az óhéber vagy a muszlim közösségekben az arab. Csakhogy az Egyház hagyománya éppen nem az volt, hogy a népnyelvtől elkülönült, érthetetlen “szent nyelv”-en folyjon az igehirdetés és liturgia. Amikor tehát az Egyház engedélyezte a népnyelven történő misézést, csak az Egyház régi, eredeti hagyományához nyúlt vissza; a latin egyházi hivatalos nyelvként való megtartásával azonban megőrizte azt az értékes hagyományt is, amely kifejezi az egyház egységét, és lehetővé teszi különböző nyelvű egyházi közösségek liturgiában való közös részvételét.

Ugyanígy nyúlt vissza számos más kérdésben a liturgikus reform a korábbi hagyományhoz, törekedve arra, hogy a liturgia ismét valóban az Egyház közösségének “közösségi munkájá”-vá válhassék, amelybe a hívek is értő és cselekvő módon kapcsolódnak bele – természetesen megtartva a szolgálati papság és a világi hívek feladatai és jogkörei közötti különbséget. Meg kell jegyezni, hogy a liturgia sohasem volt csak a papság magánügye; a tridenti korszakban is a ministránsok fő szerepe sokszor nem a liturgia technikai segítése, hanem – más hívek jelenléte hiányában – a “nép” képviselete volt. A II. vatikáni zsinat tehát csak felerősítette ezt a gondolatot, és igyekezett a gyakorlatban is megkönnyíteni ennek az érvényesítését – a korábbi hagyományból merítve ihletet.

Persze lehet, hogy egyes újítások nem a legszerencsésebben sikerültek: XVI Benedek pápa például úgy ítélte, hogy a békeköszöntést helyesebb lett volna a mise elejére, a bűnbánati liturgia részeként elhelyezni, egyrészt mert így jobban kifejezi, hogy “Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!“, másrészt akkor nem zavarná meg az Agnus Deit. Ez mind igaz, de a liturgikus reform kidolgozói nyilván Jézus ama mondására gondoltak, hogy “Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat. ” (Mt 5,23-24). Mindkét megoldás legitim, és bibliai gyökerű szimbolikát tükröz; felesleges eretnekséget kiáltani, hiszen semmi akadálya nincs, hogy kellő megfontolás után az Egyház korrigálja ezeket a hibákat.

Most abba nem mennék bele részletesen, amikor a “tradicionalisták” a liturgikus szövegek, pláne ha a népénekek és újabb egyházi énekek teológiai tartalmát vitatják. Egyrészt, kritikájuk nem egyszer túlzó, szándékosan kiragad csak önmagukban (de szövegösszefüggésükben nem) félreérthető részeket, másrészt nagyon sokszor teológiailag téves szemléletet tükröz, harmadrészt olyan visszaélésekre világít rá, aminek semmi köze a “Novus Ordo”-hoz, vagyis az Egyház által elfogadott liturgiához. Igen, vannak olyan gitáros énekek, amelyek enyhén szólva különös Isten-képet, vagy erősen vitatható gondolatokat tartalmaznak, vagy éppen rosszul választják meg őket (mert nem minden ének való a Sanctus helyére, amelyben szerepel a “szent” szó), na de ezek nem hivatalosan jóváhagyott vagy előírt énekek! Ráadásul éppen pár éve hívta fel a figyelmet az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, hogy a szentmise állandó részeinek éneklése esetén azok szövege nem helyettesíthető mással (tehát lehet népének vagy gitáros ének, de a szöveg nem szólhat másról). Az, hogy ezt nem minden kórus tartja be, az visszaélés, nem rendszerhiba. (Megjegyzem, a hivatalos egyházi énekgyűjteményből – vitatható szövegük vagy teológiai szemléletük miatt – szándékosan kihagyott népénekek is fel-fel bukkannak a szentmisén egy-egy nem kellőképpen képezett kántor “jóvoltából”…)

Az pedig, hogy egyes imák elhagyása, más imák beiktatása mögött valamiféle evilági összeesküvést vagy sátáni befolyást sejtenek, és emiatt a mise erejének csökkenését vizionálják, azt mutatja, hogy nem értik a szentmise lényegét: Jézus együtt van az imádkozó egyházi közösséggel, az Ige felolvasása és magyarázata útján a Szentlélekkel együtt tanítja a híveket, majd a Szentlélek erejének lehívását követően jelenvalóvá válik a kenyér és bor színe alatt, és – mint egyetlen Főpap és közbenjáró – együtt imádkozik az Egyházzal az Atyához; ehhez képest az egyes imák “ereje” majdnem lényegtelen. (Ez nem jelenti azt, hogy egyes imák elhagyásának helyességét ne lehetne vitatni; megjegyzem, éppen a Novus Ordo elég rugalmas ahhoz, hogy a legtöbb elhagyott imát hozzá lehessen kapcsolni a szentmiséhez …) Persze, az Ellenség nem fogja be a száját az Isten jelenlétében sem, hiszen Jézus földi életében sem tett így, természetes tehát, hogy a szentmise alatt is akciózik. Hangsúlyozom: a készületlen vagy hiúságból önmegvalósító papok (sajnos ilyenek is vannak) jelentős kárt okozhatnak a zagyva vagy tévtanokat tartalmazó prédikációkkal, a szentmise előírt rendjének megbontásával, de még az ilyen misék is a kegyelmek forrásai annyiban, hogy Isten Igéjének hallgatása és a mi Urunk Jézus Krisztus valóságos jelenléte szükségképpen kegyelmi erőforrások. Ne feledjük, a Lélek ott fúj, ahol akar; lehet, hogy a pap szájából elhangzó ostobaságok elleni belső tiltakozás hangján szólal meg a hívek lelkében a helyes tanítás; persze jobb, ha a lelkipásztor segíti a hívek lelki fejlődését és a kegyelem áradását, és nem kell a Szentlélek rendkívüli közbelépése ehhez.

A liturgia szerepének túlhangsúlyozása, a korábbi liturgikus formákhoz való merev ragaszkodás sajnos gyakran a katolikus identitás téves megragadását tükrözi; nem a liturgikus formák megtartásától vagyunk ugyanis katolikusok, hanem attól, ha életünket az Egyház tanítása szerint igyekszünk élni; ennek persze részét képezi a liturgiában való aktív részvétel, de legalább ennyire a szentségek vétele, és az így nyert erőforrásból fakadó jócselekedetek. Ez utóbbi jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni; Jézus is megmondta: “Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt.” (Jn 15,16) ha pusztán részt veszünk a liturgiában, az csak annyi, hogy hagyjuk magunkat megkapálni, megtrágyázni és megöntözni (Lk 13,8). Ha pusztán csak a bűnt kerüljük, az csak annyit jelent, hogy nem termünk rossz gyümölcsöt, de ha emellett nem teszünk jót, vagyis nem termünk jó gyümölcsöt, akkor az csak annyit tesz, hogy terméketlenek vagyunk. Persze jó, ha minél kevesebb rossz gyümölcsöt termünk, mert “gyümölcseikről ismeritek meg őket”, de a rossz gyümölcs helyes kompenzációja nem a terméketlenség, hanem a jó gyümölcsök sokasága.

Vegyünk tehát részt a liturgiában, kerüljük a bűnt és bánjuk meg, ha elkövettük, de mindenek előtt tegyük a jót, Isten tetszésére!

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: