Bevállalós Isten

Mottó:A szél ott fúj, ahol akar:
hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy.
Így van vele mindenki, aki a Lélekből született.” (Jn 3,8)

Mostanában sokat gondolkozom a szántóföld és a konkoly példázatán. Azt hiszem, ha Isten irgalmát szeretnénk – ha nem is felfogni vagy megérteni, de legalább – megsejteni, ez a példabeszéd rendkívül fontos. Itt ugyanis Jézus nemcsak arról beszél, hogy honnan a rossz, hanem arról is, hogy Isten miért hagyja, hogy a világban jelen legyen a rossz.

Maga a példabeszéd viszonylag egyszerű és világos: „A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly? Az így válaszolt: Ellenséges ember műve. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!” (Mt 13,24-30)

Jól látszik, hogy a példabeszéd azt az örök emberi kérdést akarja megválaszolni, hogy miért van a rossz a világban, és hogy engedheti Isten a rosszat fennmaradni a világban. Jézus válasza egyértelmű: a rossz nem az Istentől származik. Ez nem új tanítás, hiszen már a Teremtés könyve is erről beszél: “Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31). Isten nem teremtett semmit eleve rossznak, és senkit sem rendelt arra, hogy – mintegy a jó ellenpólusaként – gonosz legyen. A rossz, ami jelen van a világban, a Gonosz műve – aki maga sem volt eleve rossz, csupán a maga akaratából vált azzá, mert “nem tartott ki az igazságban, mert nincsen benne igazság” (Jn 8,44). A Gonosz alattomosan működik, a Isten szolgáinak éberségének hiányát kihasználva, hogy megrontsa a világot.

Felhívnám a figyelmet arra: a példabeszéd szerint a szolgák alszanak, nem a Gazda; Isten figyelme ugyanis nem hagy ki, a Gonosz az Ő éberségét nem tudja kijátszani; annak, hogy Isten nem akadályozta meg a rossz működését, nem az az oka, hogy nem figyelt oda. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert sokan – átesve a ló túloldalára – úgy szeretnék magyarázni a rossz jelenlétét, mintha Isten tehetetlen lenne a szabad akarat ellen, és a rossz megjelenését és terjedését a világban nem tudná megakadályozni. Istennek azonban minden eszköze megvan erre; különösen a rossz külvilágban megjelenő hatására igaz ez. Isten megtehetné, hogy ártó szándékunk ne tudjon tetté válni, de mégsem teszi. Nem azért, mert akarja a rosszat, nem azért, mert nem tud ellene tenni, és nem azért, mert közömbös a világ és az azt pusztító rosszal szemben. De akkor miért?

Azt hiszem pont erre ad választ ez a példabeszéd. A rossz megtapasztalásakor az emberek első reakciója az, amit látszólag a mózesi Törvény is előír: “Irtsd ki, ami gonosz, körödből!” (MTörv 19,19) A szolgák, miután szembesülnek vele, hogy a rossz nem a gazdájuk akarata szerint van, maguk is erre a következtetésre jutnak: a rossz magot ki kell gyomlálni. Az iszlám fundamentalisták jelszava is ez: ami vagy aki sérti az Isten törvényét, azt Isten nevében ki kell irtani, hogy teljesüljön az Isten akarata a földön is. De keresztény köntösben is sokszor megjelenik ez a gondolat: ha Isten akaratát teljesíteni akarjuk, a gonoszokat el kell távolítani körünkből, ha nem is fizikailag, de legalábbis ítéletünkkel erkölcsileg megsemmisítve őket. A szolgák is ezt a parancsot várják a Gazdától, ám a példabeszéd itt válik igazán érdekessé: a Gazda nem a gyomlálóknak ad igazat!

Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig!” Ez Isten látszólagos passzivitásának kulcsa. Nem arról van szó, hogy Istennek ne lenne eszköze a rossz azonnali kiirtására, hanem az, hogy Isten a jót védelmezi a mi türelmetlenségünkkel szemben. Bár a Máté evangélium e példabeszéd értelmezéséhez is ad kulcsot, miként a magvető példázatához, de azt hiszem, ez a magyarázat éppúgy az Egyház értelmezése, mint a másik, és kicsit módosít a példabeszéd eredeti értelmén. Az aratás eredeti jelentőségét az adja, hogy a jó magnak addigra kell termést hoznia, és valójában akkor válik el, melyik a jó mag, hiszen – miként Jézus másutt mondja – “gyümölcséről lehet a fát felismerni” (Mt 12,33). Jézus tehát itt szerintem arra utal, hogy ne ítélkezzünk előre, várjuk ki azt, amikor eljön az ítélkezés ideje, amikorra a gyümölcsnek rendesen be kell érnie.

Jézus a mag kapcsán – az Egyház értelmezése szerint – alapvetően emberekről beszél, de mivel a gonosz embert teremteni nem tud, nyugodtan gondolhatunk arra, hogy inkább az ember alapvető irányultságára, az általa követett “tanításra” utal (ez származhat a gonosztól). A lényeg, hogy Jézus szerint a gonosz embert sem szabad kigyomlálni addig, míg el nem jön az ítélet ideje, nehogy egy jó ember essen áldozatul. Vagy még pontosabban: a gonoszságot elkövető embert azért nem szabad ideje korán kiirtani, hogy nehogy ez által egy jó ember tűnjön el vele együtt a világból. S szerintem itt van ennek a példabeszédnek a fantasztikus ugrópontja, ami miatt nemcsak a világ sorsára, de egyéni életekre is alkalmazható: Isten a bűnös emberben is látja a jó, a szent embert, akit meg kell védeni. Nem arról van szó, hogy Isten naiv, hanem arról, hogy Isten az Élet, aki a növekedés és fejlődés  törvényét teremtette bele a világba.

A növekedéshez tartozik, hogy ahogy az ember növekszik, fejlődik, nemcsak a benne lévő jó, de a benne lévő rossz is egyre jobban kiteljesedik, ahogy a lehetőségei nőnek. Ez kifejezetten rémisztő, azonban Isten tudja, amit mi sokszor elfelejtünk: mivel a Gonosz nem tud teremteni, és egyébkét is úgy vagyunk teremtve, hogy a jóra törekedjünk, a Gonosz a világban és bennünk lévő jót használja fel, hogy elcsábítson bennünket, ám mindezt hazugsággal keveri, hogy a jót ne úgy akarjuk, ahogy Isten szánta nekünk. A rossz legyőzéséhez nem az a legjobb út, ha bármit, ami elcsábíthat, megvetéssel eldobjuk, hiszen ezzel mindazt eldobjuk, amit Isten a javunkra szánt; a rosszat azzal tudjuk legyőzni, ha a képességeinket és lehetőségeinket úgy használjuk a világban, ahogy Isten akarta; ehhez azonban bölcsesség, idő és fáradtság kell. Előbb fel kell ismernünk, ha valamit rosszul használunk, aztán meg kell tanulnunk, hogyan használjuk a jóra, és ez a tanulási folyamat magában rejti a hibázás lehetőségét.

Isten azonban vállalja ezt a kockázatot: azért is engedi, hogy lelkünkben felüsse fejét a konkoly, hogy észleljük: valami baj van; azért nem csap azonnal a fejünkre, mert tudja, hogy időre és újrakezdés lehetőségére van szükségünk ahhoz, hogy megtanuljunk bánni a képességeinkkel és lehetőségeinkkel (mindenekelőtt a szabad akaratunkkal), és így a konkolyt is búzává formálva bő termést hozzunk. Sőt, még ennél is tovább megy: maga is tevékenyen részt vesz a nevelésünkben. Isten tudja, hogy néha kanyargós utakon érünk el az Ő országába, néha különlegesen veszélyes terepen haladunk, bűnök és erkölcsi kockázatok között vezet az utunk az életszentség felé. Ő azonban vállalja ezt a kockázatot, mert tudja, miként oltalmazzon meg minket, illetve a bennünk szunnyadó jót, ha őszinte törekvéssel haladunk előre a nagyobb jó felé. Ennek legjobb példája Szent Pál: azt hitte, szolgálatot tesz Istennek, ha keresztényeket gyilkol. Isten nem semmisítette meg ezt az erőszakos farizeust, de élete egy pontján szembesítette mindazzal, amit tett, és a helyes útra vezette. Ez az erőszakos fiatalember élete végén szelíd és megbékélt emberként adta az életét keresztény hitéért. Konkolyként indult, de búzaként érett be az aratásra.

Persze ez nem jogosít fel minket arra, hogy legyintsünk, ha bűnt követünk el: “van még idő”, meg “az Isten úgyis gondoskodik”. Együtt kell működnünk Istennel, és törekednünk kell a jóra; de nem szabad megijednünk, ha szembesülünk a bennünk megjelenő rosszal, hanem kutatni kell a mélyén senyvedő jót, és azt, hogy hogyan tudjuk azt felszabadítani. Ha Isten vállalta a kockázatot, nekünk is vállalnunk kell, bízva Isten segítségében. Ha nem így tennénk, akkor terméketlenek maradnánk, pedig Isten bő termést vár tőlünk. Ha például valaki annyira fél a házasságtörés bűnétől, hogy inkább nem házasodik meg, nehogy utóbb megcsalja a házastársát, ezt a bűnt ugyan nem követi el, de ezzel együtt a szeretet hatalmas ajándékát is eldobja magától – indokolt, de mégis túlzott félelemből (és soha nem tanulja meg a szexualitását valóban a tisztaság erénye alá rendelni). Létező kockázat, hogy aki megházasodik, egy idő után már nem szereti annyira a házastársát, és legszívesebben megszabadulna tőle? Igen. Mondhatjuk, hogy erős akarattal egy keresztény ember holtig hűséges tud maradni? Az erkölcsteológusok szerint talán igen, de Jézus szerint: „Embernek ez lehetetlen“.  ám Jézus folytatja: “de az Istennek nem. Mert az Istennek minden lehetséges”  (Mk 10, 27). Jézus itt nem kevesebbet állít, minthogy vállalnunk kell a kockázatot, és bíznunk kell Istenben, hogy a jót, amit elkezdtünk, de nincs erőnk véghez vinni, majd ő beteljesíti.

Ha Isten ennyire bevállalós, nekünk is vállalnunk kell a felelősséget, döntve a növekedés és a jövő mellett, akkor is, ha az út veszélyes és a siker emberi számítás szerint kétes!

 

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: