Nem mumus

Mottó:A megroppant nádat nem töri le,
a pislákoló mécsbelet nem oltja el,
míg győzelemre nem viszi az igazságot.
Az ő nevében bíznak a pogány népek.” ” (Mt 12,20-21)

Előző bejegyzésemet olvasva talán sokan felkapták a fejüket, amikor azt írtam, hogy Isten vállalja az erkölcsi rossz kockázatát is annak érdekében, hogy az üdvösségre, a teljes életre vezessen minket, és ezért nem kell kétségbe esnünk, ha szembesülünk a bennünk lévő, sőt növekedő rosszal. Néhányan bizonyára meg is botránkoztak ezen, és többé már nem lesznek az oldal rendszeres olvasói. Pedig csak szokatlan ez a gondolat számunkra, mert legtöbben még mindig nem léptünk túl a farizeusok gondolkodásmódján.

Persze a legtöbben nem tehetünk erről; sajnos a keresztény erkölcsi nevelés igen gyakran pedagógiai segédeszközként használja a Jó Istent, akinek fő funkciója, hogy az erkölcsi szabályrendszer épsége felett őrködjék, és a szabályok megszegőit a pokollal büntesse, megtartóit pedig a mennyországgal jutalmazza. Már gyerekkorban beleverik az ember fejébe, hogy Isten szeretete, az üdvösség és minden más jó az erkölcsi szabályok betartásáért járó jutalom. Ennek a gondolatnak látszólag még szentírási alapja is van: “Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek…. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle.” (Jn 15,15-17)  Csak az a baj, hogy a helyzet ennél összetettebb!

Persze nem arról van szó, hogy az erkölcsi parancsok ne lennének fontosak, csak nem mindegy a sorrend és az okozatosság. Az erkölcsi parancsok nem azért vannak, hogy Isten bölcsessége megdicsőüljön bennük, és ha ebben mi is közreműködünk, megkapjuk a jutalmunkat, az örök boldogságot. Isten elsősorban azt akarja, hogy boldogok legyünk, és ezért adta az erkölcsi parancsokat is. Isten számára mi vagyunk a fontosak, nem a parancsok; az erkölcsi szabályok azonban a mi boldogságunkat hivatottak védeni, ezért jól felfogott érdekünk, hogy lehetőség szerint igazodjunk hozzájuk.

Ráadásul az erkölcsi szabályok átadása sem nagyon különbözik a farizeusok és írástudók módszerétől: elsorolunk a gyerekeknek egy sor tilalmat, meg egy csomó szabályt, amely arra hivatott, hogy a tilalmak megszegésének elejét vegye, majd komoly képpel elemezzük, hogy ha két szabály ütközik, hogyan lehet úgy megoldani a kérdést, hogy a szabály ne sérüljön (“Ha az SS-tiszt a bújtatott zsidók után kutat, szabad-e neki hazudni?”). Azt ugyan nem mondjuk meg, mit kellene tenni;  elegendőnek tartjuk, ha az erényeket azonosítjuk a megfelelő bűnöktől való tartózkodással, és ha nagyon kérdezősködnek az üdvösség útjáról, az evangéliumi tanácsokat hozzuk fel.

Nem csoda, ha a gyerekek és a fiatalok hamar letérnek az üdvösség útjáról, amint a vágyaikkal szembesülnek! Pedig e vágyak is az Istentől származnak, még ha a megromlott emberi természet miatt meg kell tanulni jól kielégíteni ezeket a vágyakat. A biztonsági szabályok azonban sokszor pusztán e vágyak feltámadását (lennének) hivatottak megakadályozni; csak persze mivel a vágyakban Isten ereje munkál, ez nem megy az emberi természet károsodása nélkül. Pedig a valóban erényes élet mellett ezek a vágyak is helyükre kerülnek!

Az erény nem a bűn hiánya, hanem a képességek és lehetőségek Isten akarata szerinti használatának készsége. Nem az a tiszta, aki nem paráználkodik, sőt még csak nem is gondol a nemiségre, hanem aki úgy tekint a nemiségre, mint a Jó Isten. A legteljesebb tisztaság: a férfi, aki kívánja a feleségét, és azt akarja, hogy a gyermekek nemzése is szerelmük kölcsönös kifejezése legyen, amely feleségének örömet és kielégülést hoz – Isten ugyanis erre találta ki a szexualitást. A gépies szexualitás, a gyermeknemzési céllal “letudott” házasélet nem a tisztaság erényének megnyilvánulása, hanem valamilyen felületes pótlék a meg nem értett tisztaság helyett.

A gyermekeinkbe nevelt “takarj el mindent, nehogy vágyat kelts a másikban” nem óv meg a bűntől, sőt, éppen a bűnök forrása lehet, mert ha mégis tetszeni akarunk a másiknak, azt hisszük, hogy a teljes kitárulkozás (amit eddig erre hivatkozással tiltottak) a megoldás. A “légy csinos, de okosan”; “a sejtetés több, mint a láttatás” bölcsessége jobban megtartja a fiatalokat a helyes úton, és legalább nem terjed el az a tévhit, hogy a tisztaság a testi igénytelenséggel rokon, és csak az tiszta, aki nem kell senkinek.

A tisztaság erő, de csak akkor, ha valódi, vagyis a helyesen megélt szexualitásból ered. Miért lenne baj az, ha egy fiú bókol egy lánynak, és a lány mindig feldobja valami aprósággal a külsejét (lehetőséget adva a fiúnak, hogy észrevegye azt és megdicsérje), ha ebből kiindulva valóban értékes, egymást erősítő párkapcsolatot alakítanak ki, amely az egymás iránti figyelem, tisztelet, segítség és a vonzalom egyensúlyára épül; egy ilyen párkapcsolat ugyanis nagyobb eséllyel véd meg a házasság előtti, túl korai vagy futó nemi kapcsolat csapdájától, mintha a fiatalok szexualitásukat tiltott gyümölcsként, titokban és szégyenkezve kénytelenek megélni.

Persze kétségtelen, hogy ha két fiatal nem hat méter távolságból, három garde dame kíséretében próbál kommunikálni, fennáll a veszélye annak, hogy túllépik az erkölcsi szabályok által megszabott kereteket. Ez persze igaz, de vajon e kockázat kiiktatása nem idéz-e fel még nagyobb bajt? Ma már, az internetes pornográfia korában, amikor bármi megtekinthető, és szinte bármi kapható, nem az-e  nagyobb veszély a fiatalokra, ha normális, koruknak megfelelő párkapcsolat helyett különböző -lelkiismeretfurdalás közepette, de mégis igénybe vett – pótszerekkel élnek? Mi áll távolabb Isten tervétől: egy túlzottan intim ölelés a szerelmesemmel, vagy a szexchat? Azt hiszem, ha így tesszük fel a kérdést, a válasz nem lehet kérdéses: vállalni kell a kockázatot a normális párkapcsolatok kialakítása érdekében.

De hol van itt Isten és az ember közti szövetség? Ott, hogy Isten a mi boldogulásunk útját egyengetve nemcsak vállalja a bűn kockázatát, illetve nem torolja meg, ha mi magunk – nyilván ésszerű keretek között – vállaljuk, hogy akár bűnt is elkövethetünk, miközben a helyes irány felé akarunk törekedni, hanem mellettünk áll a nehéz helyzetekben. Ahogy a zsoltáros mondja: “Ha a halál árnyékának völgyében járok, nem félek a rossztól, hiszen ott vagy velem!” (Zsolt 23,4) Ha tudjuk, hogy Isten velünk van ott is, ahol az örök életünkre veszélyes helyzetben vagyunk, akkor a legnagyobb rossztól, a bűntől sem kell félnünk, mert tudhatjuk, hogy Isten megoltalmazza az üdvösségünket. Nem feltétlenül óv meg ugyan a bűntől, de nem engedi, hogy romboló hatását akadálytalanul fejtse ki.

Sőt, Isten még többet tesz: lehetővé teszi, hogy megtérjünk bűneinkből. Sokan úgy gondolják, hogy a megtérés radikális szakítás a bűnnel, és ez igaz is, csak nem úgy, ahogyan sokan gondolják. A radikális szakítás a bűnnel nem azt jelenti, hogy egyik napra a másikra bűntelenné válunk. “Csak akarni kell!” hamis, a szaktudományok által megcáfolt bölcsességével szemben a keresztény tanítás éppen azt mondja, hogy mi magunk – sebzett emberi természetünkből adódóan – a magunk erejéből nem tudnánk szakítani a bűnnel, amely az emberi lélek sebeit kihasználva tenyészik életünkben. A radikális szakítás a bűnnel azt jelenti, hogy a bűnt gyökerestől kell eltávolítani az életünkből, ehhez viszont kezelni kell a lélek sebeit is, amire sokszor csak Isten képes. Az igazi megtérés nem olyan, mint egy parlagfüves mező lekaszálása, inkább olyan, mintha a réten kitépkednénk a parlagfüvet, és helyére virágokat ültetnénk – hosszú, fáradtságos munkával.

Isten nagyon jól tudja, hogy a lelkünk gyógyítása nélkül csak átmeneti siker érhető el, ami után visszaesünk régi bűneinkbe. A mi életünkre is igaz, amit a vasárnapi evangéliumban Jézus mondott: “Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ.” (Jn 3,17) Sokan azért félünk beengedni Jézust az életünkben, mert azt hiszük, hogy első dolga az lesz, hogy megítéli gonosz tetteinket, kiosztja a szemrehányásokat és büntetéseket, amit megérdemlünk, majd közli, mik az elvárásai a jövőre nézve. Ezzel szemben valójában Jézus nem ítélkezni akar felettünk, hanem meg akarja gyógyítani a bűntől megfertőzött életüket; mint egy jó orvos, tudja jól, mi fáj nekünk, milyen vágyak feszítenek, de ismeri a gyógymódot is. Ahogy Jézus műve kibontakozik, úgy fogy a levegő a bűn elől: ahogy életünk Istentől elképzelt rendje kibontakozik, úgy válik értelmetlenné Isten akaratával szembeszegülni, másutt keresve a boldogságot.

Isten tehát először gyógyít, és e gyógyítás következménye, hogy cselekedeteink megjavulnak; ez a folyamat persze nem mentes a visszaesésektől, válságoktól, mégis az üdvösség felé vezet, mert Isten Szentlelke irányítja. Sokat és sokszor el kell gondolkoznunk isten jelenlétében, hogy Isten mit akar valójában, és őszintén fel kell tárnunk neki valós lelkiállapotunkat, akkor is, ha ez látszólag konfliktusba sodor vele; ha úgy érezzük, csalódtunk Istenben, nyugodtan fogalmazzuk meg, és hagyjuk, hogy ő válaszoljon, ne feltétlenül mi akarjunk fogadatlan prókátorként Isten védelmére kelni, mert Isten meg tudja magát védeni, és biztosan jobb magyarázatot tud adni a történtekre, mint mi.  Lehet, hogy a vágyainkban, elvárásainkban volt a hiba, de lehet, hogy Isten éppen arra akarja felhívni a figyelmet, hogy az az akadály, amelyet neki tulajdonítunk, nem tőle való.

Persze ha félünk szembenézni valós állapotunkkal, és nem hagyjuk, hogy Isten gyógyítson meg, hanem a magunk hűségére támaszkodunk, érhetnek kellemetlen meglepetések …

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: