Oly’ nehéz a választás VI. – A keresztény individualizmus csábítása

Mottó:Ezt javatokra mondom,
nem azért, hogy tőrbe csaljalak,
hanem hogy a feddhetetlen életre
és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket.” (1Kor 7,35)

Mostanában – személyes okokból – van szerencsém többszörösen végiggondolni mindazt, amit a katolikus közösségek a fiatalok házasodásáért tesznek. Meg kell mondanom, hogy szerintem alapos fáziskésésben vagyunk, mert ez a kérdés mindig is kényesnek minősült a katolikus egyházban. No nem az Egyház hivatalos tanítása, hanem a pasztorális gyakorlat szintjén. Ennek oka pedig szerintem az, hogy a szerzetesség a középkor óta túlzottan nagy befolyást gyakorol az Egyház pasztorális gyakorlatának kialakítására, és ez éppen ezen a területen tévútra vezet.

Félreértés ne essék: eszem ágában sincs vitatni az evangéliumi tanácsok szerinti élet értékét. Szembe kell azonban nézni azzal, hogy a szerzetesi életforma nagyon sokszor egy keresztény individualizmust palástol, amely nagymértékben rombolja az Egyház közösségét, és távol áll a valóban hiteles kereszténységtől. A jelenség persze nem új: már a korinthoszi egyházban gondot okozott, és ha értő szívvel olvassuk a két korinthusi levelet, láthatjuk, hogy Szent Pálnak milyen heves harcot kellett vívnia ellene, éppen az egyházi közösség védelmében.

A “keresztény” individualizmus lényege, hogy saját erkölcsi tökéletességünk érdekében elhagyjuk a világot, és – az Isten segítségére támaszkodva – alkalmassá tesszük magunkat az üdvösségre, levetve evilági vágyainkat. Az evangéliumi tanácsok hallatlan előnye, hogy egyedül is meg lehet valósítani őket: a tisztaságot és szegénységet biztosan, és az engedelmességhez is elég, ha Istennel vagy legfeljebb egy elöljáróval vagyunk kapcsolatban. Csakhogy ez a fajta tökéletesség-eszmény közelebb áll a buddhizmushoz és más keleti önmegváltó filozófiákhoz, mint az Evangéliumhoz.

Lássuk, mit mond a Szentírás! Azok számára, akik azt gondolják, hogy az embernek a boldogsághoz elégséges az Istennel fenntartott harmonikus kapcsolat, talán idézzük fel a bűnbeesés előtti állapotot, amikor az ember és az Isten valóban harmonikus kapcsolatban voltak: “Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze. … Azután így szólt az Úristen: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.” (Ter 2,15, 18) Isten azt mondja, hogy “nem jó az embernek egyedül lenni”; talán ő kicsit többet tud az emberről, mint sok lelki író.

De vegyük csak azt, amit Szent János ír: “A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül. Szeretteim, ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk. … Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket. Ha valaki azt állítja, hogy: ‘Szeretem az Istent’, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is. ” (1Jn 4,10-12, 19-21)

A Szentírás alapján tehát világos, hogy mind az evilági, mind a túlvilági boldogság feltétele az embertársainkkal fenntartott, szeretettől átitatott kapcsolat. Lefordítva magyarra: szükségünk van az embertársainkra ahhoz, hogy boldogok és szentek legyünk. Az a fajta felfogás, hogy az embertársainkhoz való, szeretetből fakadó kötődés gátolja az üdvösségünket, egyszerűen idegen a keresztény tanítástól, még ha neves lelki írók egyes mondatai ezt igazolnák is. Vigyázzunk: Jézus valóban mondta: “Aki hozzám jön és nem gyűlöli atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, testvéreit és nővéreit, sőt önmagát is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26) Máténál ez a mondás így szerepel: “Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám.” (Mt 10,37) Ez azonban csak annyit akar mondani, hogy ha választanunk kell, Istennek kell biztosítanunk az abszolút elsőbbséget.

A Máténál szereplő változat azért is jobban érthető, mert a szövegkörnyezetből is világos, miről szól Jézus (bár a gondolatot az alcím kettévágja, de ez legyen azok baja, akik nem képesek egy fejezetet egyben elolvasni): “Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt. Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” (Mt 10,32-39)

A teljes gondolatmenetből világos, miről beszél Jézus: arról, hogy az emberek ellenállására tekintettel nem szabad elhanyagolni az Evangélium hirdetését (az egész beszédet a 12 apostolnak tartja, amikor elküldi őket az első missziós körútra). Figyelmeztet arra, hogy az Evangélium hirdetése nem könnyű, mert még a családokban is konfliktust fog szülni, és aki ettől tartva inkább elhallgatja az Evangéliumot, az nem lesz boldog, aki viszont vállalja ezt a konfliktust, az igen. (Jézust is el akarták hallgattatni a rokonai, de ő nem hagyta magát).

Vigyázzunk! Jézus tehát nem azt mondja, hogy szakítsunk meg minden kapcsolatot azokkal, akik akadályozhatnak minket az üdvösség útján – ez a lelki írók “kegyes” hozzáadása. Ő csak azt mondja, hogy ha választanunk kell, Őt válasszuk, és inkább akarjunk neki tetszeni, mint a legközelebbi hozzátartozóinknak. Ne felejtsük, hogy azt mondja: “Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” Ez ebben a szövegösszefüggésben azt is jelenti: aki nem vállalja a konfliktust Jézusért a legközelebbi hozzátartozókkal azért, hogy a kapcsolat fennmaradjon, annak ez a kapcsolata is veszendőbe megy; aki viszont vállalja a konfliktust, annak a kapcsolatai is új alapra helyeződnek, és megmenekülnek. Itt is él Jób példája: “A felesége meg így beszélt hozzá: ‘Még mindig kitartasz feddhetetlenségedben? Átkozd az Istent és halj meg!’ Ő azonban így válaszolt neki: ‘Mint valami féleszű asszony, úgy beszélsz. Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is?‘ ” (Jób 2,9-10). Megfeddi az asszonyt, de nem válik el tőle!

Persze, szélsőséges esetben lehet, hogy a kapcsolat nem tartható fenn, ha a másik olyan mértékben ellenséges Isten ügyével, hogy nem hajlandó békében együtt élni, ha a másik nem hagyja el az Istent, de alapesetben az, hogy a másik esetleg nem segíti elő az üdvösségünket, még nem ok a kapcsolat megszakítására. Erre Szent Pál is felhívja a figyelmet: “Ha valamelyik testvérnek hitetlen felesége van, aki kész vele élni, ne küldje el. S ha valamelyik asszonynak hitetlen férje van, és az szívesen marad vele, ne hagyja el férjét. Mert a hitetlen férjet megszenteli felesége, és a hitetlen asszonyt megszenteli férje. Különben gyermekeitek tisztátalanok volnának, pedig szentek. De ha a nem hívő fél elválik, hadd váljék el. Ilyen esetben a testvér vagy nővér nincs lekötve, hiszen Isten békességre hívott minket. Honnan tudod, te asszony, hogy a férfit üdvösségre vezetheted? Vagy honnan tudod, te férfi, hogy feleségedet megmentheted? ” (1Kor 7,13-16)

Ez azonban nem rontja le annak az alapvető igazságát, hogy a keresztény életvitel nem az egyszerű megoldásokra épül: “Ha kezed megbotránkoztat, vágd le! …” radikalizmusa elsősorban nem az emberi kapcsolatokra van kitalálva, és nem arról szól, hogy ha valaki akadályt képez számunkra az üdvösség útján, akkor azt kerüljük ki.  Nem is lehet, két okból. Először is, a főparancs miatt: “Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!“. Hogyan állíthatnám, hogy szeretem a másikat, ha amint kellemetlenséget okoz nekem, megszabadulok tőle? Ha bűnt követek el, és ezzel ártok a saját üdvösségemnek, talán öngyilkos leszek, hogy megszabaduljak magamtól? Nem inkább igyekszem visszatérni az üdvösség útjára? Akkor a másikat miért vetem el ugyanezen okból? Igen, ahogy Szent Pál is írja, lehet, hogy nem tudom megmenteni a másikat, lehet, hogy a kapcsolat felbomlik: de ebben ne én legyek a kezdeményező! Mindenki a maga lelkiismeretéért felelős; azért, hogy a másik ne ártson az üdvösségemnek (ha már nem segít), én is felelős vagyok: hiszen éppen ez az a konfliktus, amelyről Jézus beszél!

Másrészt bizonyos esetekben nincs is választási lehetőségünk, mert a másikért felelősek vagyunk. Egy beteg, öreg szülőt nem lehet magára hagyni arra hivatkozással, hogy a folyamatos káromkodása és harcos ateizmusa árt az üdvösségünknek. Az elzüllött gyermekkel sem szakíthatjuk meg a kapcsolatot erkölcstelen életvitele miatt (emlékszünk még a tékozló fiú apjának viselkedésére?). Ugyanígy, a hitetlen vagy rossz útra tért házastárssal szemben is fennmarad a hűség kötelezettsége (“… és hogy őt el nem hagyom, semmiféle bajában …” – nem emlékszem, hogy az esküben szerepelne “kivéve, ha bűnt követ el” kitétel …). Persze, szívesen megszabadulnánk az ilyen kapcsolatoktól, mert ezek kihívást jelentenek, rámutatnak korlátainkra, egyszóval szenvedést okoznak nekünk. Csakhogy ez pont az a kereszt, amit Jézus szerint fel kell vennünk: az olyan embert is szeretni, akit legszívesebben a világ túlsó felére száműznénk.

Túl olcsó az a megoldás, amit egyes lelki írók ajánlanak: hogy ne alakítsunk ki szoros kapcsolatokat, hogy utóbb ne kelljen választanunk Isten és a felebarát között, és ne kerüljünk ilyen konfliktus-helyzetbe. Jézus nem ezt várja tőlünk! Egy anya gyötrődése, aki a fia iránti szeretete és ép erkölcsi érzéke között őrlődik, az apa aggódása haldokló fia felett, egy férj kétségbeesett harca feleségéért, akit úgy tűnik, elveszít – mind-mind nagyon értékes Isten szemében, még akkor is, ha emiatt türelmetlenül, panaszosan és erőszakosan ostromolják Őt imáikban, hogy oldja meg a helyzetet. Ha valaki, akkor Jézus pontosan tudja, mit jelent a másikat szeretni, hozzá ragaszkodni és érte áldozatokat hozni! A szeretet – amely mindig feltételez egy másik személyt, akivel kapcsolatban vagyunk – végső soron előbb vagy utóbb szenvedésbe és halálba torkollik – erre figyelmeztet a Golgota; Istennek azonban van még ehhez egy-két szava – erre biztat Krisztus feltámadása.

A “keresztény” individualizmus tehát valójában éppoly kevésbé keresztény, mint világi ikertestvére, csak éppen keresztény köntösbe öltözködik. Mint individualizmus, magába zárkózik, maga körül forog, és gőgösen azt hiszi, hogy legfeljebb az Istenre van szüksége a boldogsághoz. (Ahogy Ferenc pápa mondta még érsekként a paptestvéreinek: ha nem válnak atyává, vagyis terméketlenek maradnak, akkor egyszerűen agglegények.) Nagy veszély, hogy ha valaki azt hiszi, hogy hiszen megvan ő szex, pénz és hatalom nélkül is, tehát valójában nincs szüksége másra, csak Istenre, mert ez gyakran a gőgöt növeli. Az biztos, hogy Isten nélkül az ember nem lehet boldog, és az Isten szeretetének egyértelmű megtapasztalása elegendő boldogságot ad. Csakhogy míg ebben a világban élünk, éppen ebben nincs részünk: az Isten boldogító színelátásában, és ahhoz, hogy megtanuljunk szeretni és szeretve lenni, szükségünk van emberi kapcsolatokra. Az igazság az, hogy nagyon is rászorulunk egymásra, és mindazokra a javakra, amelyeket  Isten azért adott, hogy e világban boldoguljunk. Ennek belátása igaz alázatra vezethet bennünket, és hálát ébreszthet bennünk Isten iránt, aki egyrészt megadj nekünk ezeket a kisebb javakat (amelyek elsősorban nekünk fontosak), másrészt hogy ilyen töredékesen is elfogad bennünket.

Ha ez látszólag mellbevágólag hat, hallgassunk ismét Jézusra: “Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is. Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább? Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja.” (Mt 6,24-34)

Igen, Jézus pontosan azt mondja itt, hogy azok a földi javak, amelyek megvetéséről sok lelki író elég sokat ír – szükségesek. Az Isten tudja, hogy szükségesek – és ezért gondoskodik róluk. Jézus egyértelművé teszi: ne azért ne tegyük életünk központi kérdésévé ezek megszerzését, mert ezek valójában nem szükségesek, hanem azért, mert ezek szükségességével az Isten tisztában van, és maga fog ezekről gondoskodni. Ugyanezt – láttuk – a párra is kimondja a Szentírás. Az evangéliumi tanácsok szerinti élethez ezért különleges kegyelmi megerősítés kell, már ha azt értjük rajta, hogy azok a külső életünkben is jelként megjelenjenek (tényleges nincstelenség, teljes önmegtartóztatás, formális alávetettség), és nemcsak lelki viszonyulásként (anyagi javakhoz való túlzott ragaszkodás hiánya, Isten akarat szerinti szexuális élet, egyházi tekintély tisztelete), amely utóbbi nem zárja ki e javak élvezetét. Sajnos a lelki írók többsége nem értette meg azt, amit Szent Pál írt: “Szeretném ugyanis, ha mindnyájan olyanok volnátok, mint én magam, de hát mindenki saját ajándékát kapta Istentől, az egyik ilyet, a másik olyat.” (1Kor 7,7), és alapkövetelményként indul ki olyasmiből, amely kivételes kegyelmi adottság, és az az elsődleges szerepe, hogy jel legyen a Világ számára. Egy ilyen tévedés hangoztatása pedig végzetes lehet azok számára, akik számára Isten nem ezt az adományt adta.

(Folytatjuk.)

 

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: