Oly’ nehéz a választás VI. – A keresztény individualizmus csábítása

Mottó:Ezt javatokra mondom,
nem azért, hogy tőrbe csaljalak,
hanem hogy a feddhetetlen életre
és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket.” (1Kor 7,35)

Mostanában – személyes okokból – van szerencsém többszörösen végiggondolni mindazt, amit a katolikus közösségek a fiatalok házasodásáért tesznek. Meg kell mondanom, hogy szerintem alapos fáziskésésben vagyunk, mert ez a kérdés mindig is kényesnek minősült a katolikus egyházban. No nem az Egyház hivatalos tanítása, hanem a pasztorális gyakorlat szintjén. Ennek oka pedig szerintem az, hogy a szerzetesség a középkor óta túlzottan nagy befolyást gyakorol az Egyház pasztorális gyakorlatának kialakítására, és ez éppen ezen a területen tévútra vezet.

Félreértés ne essék: eszem ágában sincs vitatni az evangéliumi tanácsok szerinti élet értékét. Szembe kell azonban nézni azzal, hogy a szerzetesi életforma nagyon sokszor egy “keresztény” individualizmust palástol, amely nagymértékben rombolja az Egyház közösségét, és távol áll a valóban hiteles kereszténységtől. A jelenség persze nem új: már a korinthoszi egyházban gondot okozott, és ha értő szívvel olvassuk Szent Pálnak ehhez az egyházhoz írt két levelét, láthatjuk, hogy Szent Pálnak milyen heves harcot kellett vívnia ellene, éppen az egyházi közösség védelmében.

A “keresztény” individualizmus lényege, hogy úgy gondoljuk, az által válunk alkalmassá az üdvösségre, hogy – pusztán az Isten segítő kegyelmére támaszkodva – egyénileg törekszünk az erkölcsi tökéletesség elérésére, amelynek útja a lemondás és az aszkézis:  ennek érdekében elhagyjuk a világot, levetve evilági vágyainkat. A hangsúly azon van, hogy az életszentség egyéni törekvésünk eredménye, amelyhez Isten kegyelme elégséges. Ebből a szempontból az evangéliumi tanácsok hallatlan előnye, hogy ezeket elszigetelten is meg lehet valósítani: a tisztaságot és szegénységet biztosan, és az engedelmességhez is elég, ha Istennel vagy legfeljebb egy elöljáróval vagyunk kapcsolatban. Csakhogy ez a fajta tökéletesség-eszmény közelebb áll a buddhizmushoz és más keleti önmegváltó filozófiákhoz, mint az Evangéliumhoz.

De lássuk, mit mond a Szentírás! Azok számára, akik azt gondolják, hogy az ember boldogságának szükséges és elégséges feltétele az Istennel fenntartott harmonikus kapcsolat, talán idézzük fel, mit mond a Teremtés könyve az ember Isten által elképzelt valóságáról. A bűnbeesés előtt az ember és az Isten valóban harmonikus kapcsolatban voltak, mégis, ezt olvassuk: “Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze. … Azután így szólt az Úristen: ‘Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.’ ” (Ter 2,15, 18) Az Úristen mondhatta volna, hogy” lám, mindene megvan az embernek, hiszen barátságban élhet velem”, de lám, ezt mondja: “nem jó az embernek egyedül lenni”. Itt az ember létezésének legbenső valóságáról van szó: “nem jó”, vagyis nem az Isten terve szerint való az ember társtalansága.

Ezt a társtalanságot – legalábbis itt, a földi életben – nem oldja fel az Istennel való kapcsolat, mert  fontos eleme az egyenrangúság és kölcsönösség; márpedig Istennel szemben ez a két elem hiányzik. Isten végtelenül nagyobb az embernél, és végtelenül többet ad, mint amit az ember valaha viszonozni tud – hiszen az ember rászorul Isten segítéségére, de az ember semmit nem tud hozzátenni az Isten tökéletességéhez és boldogságához. Ahogy első levelében Szent János apostol írja: “A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül. Szeretteim, ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk. …  Ha valaki azt állítja, hogy: ‘Szeretem az Istent’, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is. ” (1Jn 4,10-12, 19-21)

És ha valaki még kételkednék benne, hogy az Isten és emberszeretet mennyire nem választható el, álljon itt Jézus figyelmeztetése: “Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek …. Bizony mondom nektek, amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek. Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre.”(Mt 25,40, 45-46) A Szentírás alapján tehát világos, hogy mind az evilági, mind a túlvilági boldogság feltétele az embertársainkkal fenntartott, szeretettől átitatott kapcsolat. Lefordítva magyarra: szükségünk van az embertársainkra ahhoz, hogy boldogok és szentek legyünk. Az a fajta felfogás, hogy az embertársainkhoz való, szeretetből fakadó kötődés gátolja az üdvösségünket, egyszerűen idegen a keresztény tanítástól, még ha neves lelki írók egyes mondatai ezt igazolnák is.

Persze, erre van, aki azt veti ellene: Jézus azt is mondta: “Aki hozzám jön és nem gyűlöli atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, testvéreit és nővéreit, sőt önmagát is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26) Máténál ez a mondás így szerepel: “Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám.” (Mt 10,37) Csakhogy ezzel Jézus nem azt akarja mondani,  hogy embertársainkhoz való, szeretetből fakadó kötődés rossz, hanem azt, hogy ha választanunk kell, Istennek kell biztosítanunk az abszolút elsőbbséget.

Lukács szövege a durvább, de ha elhelyezzük a szövegkörnyezetében, sokat finomodik a kép: “Nagy népsokaság követte. Hozzájuk fordult, és így szólt: Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom. Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ, nem lehet a tanítványom. Aki tornyot akar építeni, nem ül-e le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon futja-e pénzéből, hogy fel is építse? Nehogy azután, hogy az alapokat lerakta, de befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, kicsúfolja: Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni. Vagy melyik király nem ül le, mielőtt hadba vonulna egy másik király ellen, számot vetni, vajon a maga tízezernyi katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá még akkor, amikor messze van, és békét kér. Így hát, aki közületek nem mond le mindenéről, amije csak van, nem lehet a tanítványom.” (Lk14,25-33).

Lukács tehát valójában arra akarja helyezni a hangsúlyt, hogy Krisztus követése: kereszthordozás (is), és aki ezt nem vállalja, az nem tudja megvalósítani azt az eszményt, amit Jézus hirdet. Krisztus követése miatt mindent kockára kell tenni, a legközelebbi hozzátartozókkal való jó kapcsolatot, sőt még saját igényeinket is, mert ha nem, akkor kudarcot vallunk az üdvösségért folytatott küzdelemben (félbemarad a nagy mű, vereséget szenvedünk az ellenségtől).  Persze a megfogalmazás szándékosan túlzó és sarkos; de szó szerint azért sem szabad venni ezt a szövegrészt, mert akkor a király példája úgy is értelmezhető, hogy aki úgy érzi, nem elég erős a kereszthordozáshoz, jobb is ha behódol az Ellenségnek, noha nyilván nem ez a beszéd mondanivalója, hanem csak az, hogy számot kell vetni a Krisztus követéséből eredő nehézségekkel, és ezeket vállalni kell.

A Máténál szereplő változatban ez a mondanivaló még konkrétabban megjelenik. Ott ez a szövegrész abba a beszédbe illeszkedik, amelyet Jézus tart az apostoloknak, amikor első missziós körútjukra küldi őket. Jézus – miután beszélt arról, hogyan viselkedjenek, felhívta a figyelmüket az üldözésekre és Isten oltalmára – figyelmezteti őket: “Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt. Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” (Mt 10,32-39)

A teljes gondolatmenetből itt is világos, miről beszél Jézus: arról, hogy az emberek ellenállására tekintettel nem szabad elhanyagolni az Evangélium hirdetését. Figyelmeztet arra, hogy az Evangélium hirdetése még a családokban is konfliktust fog szülni (vagy pontosabban: szülhet), és aki ettől tartva inkább elhallgatja az Evangéliumot, az nem ér célt, aki viszont vállalja ezt a konfliktust, az igen. (Amúgy Jézust is el akarták hallgattatni a rokonai, de ő nem hagyta magát).  Jézus azonban nem azt mondja, hogy szakítsunk meg minden kapcsolatot azokkal, akik akadályozhatnak minket az üdvösség útján – ez a lelki írók “kegyes” hozzáadása. Ő csak azt mondja, hogy ha választanunk kell, Őt válasszuk, és inkább akarjunk neki tetszeni, mint a legközelebbi hozzátartozóinknak, vagyis vállaljuk a konfliktust is. Ne felejtsük azt sem, amit hozzáfűz: “Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” Ez ebben a szövegösszefüggésben azt is jelenti: aki az Evangéliumért – a kapcsolat fennmaradása érdekében – nem vállalja a konfliktust a legközelebbi hozzátartozókkal, az nemcsak az igehirdetésben, de a kapcsolatában is kudarcot fog vallani; aki viszont vállalja a konfliktust, annak a kapcsolatai is új alapra helyeződnek.

Persze, szélsőséges esetben lehet, hogy a kapcsolat nem tartható fenn, ha a másik olyan mértékben ellenséges Isten ügyével, hogy nem hajlandó békében együtt élni, ha a másik nem hagyja el az Istent, de alapesetben az, hogy a másik esetleg nem segíti elő az üdvösségünket, még nem ok a kapcsolat megszakítására. Erre Szent Pál is felhívja a figyelmet: “Ha valamelyik testvérnek hitetlen felesége van, aki kész vele élni, ne küldje el. S ha valamelyik asszonynak hitetlen férje van, és az szívesen marad vele, ne hagyja el férjét. Mert a hitetlen férjet megszenteli felesége, és a hitetlen asszonyt megszenteli férje. Különben gyermekeitek tisztátalanok volnának, pedig szentek. De ha a nem hívő fél elválik, hadd váljék el. Ilyen esetben a testvér vagy nővér nincs lekötve, hiszen Isten békességre hívott minket. Honnan tudod, te asszony, hogy a férfit üdvösségre vezetheted? Vagy honnan tudod, te férfi, hogy feleségedet megmentheted? ” (1Kor 7,13-16) Itt is él tehát Jób példája: “A felesége meg így beszélt hozzá: ‘Még mindig kitartasz feddhetetlenségedben? Átkozd az Istent és halj meg!’ Ő azonban így válaszolt neki: ‘Mint valami féleszű asszony, úgy beszélsz. Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is?‘ ” (Jób 2,9-10). Megfeddi az asszonyt, de nem válik el tőle!

A keresztény életvitel ugyanis nem az egyszerű megoldásokra épül: “Ha kezed megbotránkoztat, vágd le! …” radikalizmusa elsősorban nem az emberi kapcsolatokra van kitalálva, és nem arról szól, hogy ha valaki akadályt képez számunkra az üdvösség útján, akkor azt kerüljük el.  Nem is lehet, két okból. Először is, a főparancs miatt: “Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!“. Hogyan állíthatnám, hogy szeretem a másikat, ha amint kellemetlenséget okoz nekem, megszabadulok tőle? Ha bűnt követek el, és ezzel ártok a saját üdvösségemnek, talán öngyilkos leszek, hogy megszabaduljak magamtól? Nem inkább igyekszem visszatérni az üdvösség útjára? Akkor a másikat miért vetem el ugyanezen okból? Igen, ahogy Szent Pál is írja, lehet, hogy nem tudom megmenteni a másikat, lehet, hogy a kapcsolat felbomlik: de ebben ne én legyek a kezdeményező! Mindenki a maga lelkiismeretéért felelős; azért, hogy a másik ne ártson az üdvösségemnek (ha már nem segít), én is felelős vagyok. Mert lehet, hogy az Evangélium miatt az ellenségemmé lesznek sokan (hiszen éppen ez az a konfliktus, amelynek vállalásáról Jézus beszél!), de nekem az ellenségemet is szeretnem kell.

Másrészt bizonyos esetekben nincs is választási lehetőségünk, mert a másikért felelősek vagyunk. Egy beteg, öreg szülőt nem lehet magára hagyni arra hivatkozással, hogy a folyamatos káromkodása és harcos ateizmusa árt az üdvösségünknek. Az elzüllött gyermekkel sem szakíthatjuk meg a kapcsolatot erkölcstelen életvitele miatt (emlékszünk még a tékozló fiú apjának viselkedésére?). Ugyanígy, a hitetlen vagy rossz útra tért házastárssal szemben is fennmarad a hűség kötelezettsége (“… és hogy őt el nem hagyom, semmiféle bajában …” – nem emlékszem, hogy az esküben szerepelne “kivéve, ha bűnt követ el” kitétel …). Persze, szívesen megszabadulnánk az ilyen kapcsolatoktól, mert ezek kihívást jelentenek, rámutatnak korlátainkra, egyszóval szenvedést okoznak nekünk. Csakhogy ez pont az a kereszt, amit Jézus szerint fel kell vennünk: az olyan embert is szeretni, aki szenvedést okoz nekünk, és ezért legszívesebben a világ túlsó felére száműznénk.

Túl olcsó az a megoldás, amit egyes lelki írók ajánlanak: hogy ne alakítsunk ki szoros kapcsolatokat, hogy utóbb ne kelljen választanunk Isten és a felebarát között, és ne kerüljünk ilyen konfliktus-helyzetbe. Jézus nem ezt várja tőlünk! Egy anya gyötrődése, aki a fia iránti szeretete és ép erkölcsi érzéke között őrlődik, az apa aggódása haldokló fia felett, egy férj kétségbeesett harca feleségéért, akit úgy tűnik, elveszít – mind-mind nagyon értékes Isten szemében, még akkor is, ha emiatt türelmetlenül, panaszosan és erőszakosan ostromolják Őt imáikban, hogy oldja meg a helyzetet. Ha valaki, akkor Jézus pontosan tudja, mit jelent a másikat szeretni, hozzá ragaszkodni és érte áldozatokat hozni! A szeretet – amely mindig feltételez egy másik személyt, akivel kapcsolatban vagyunk – végső soron előbb vagy utóbb szenvedésbe és halálba torkollik – erre figyelmeztet a Golgota; Istennek azonban van még ehhez egy-két szava – erre biztat Krisztus feltámadása.

A “keresztény” individualizmus tehát valójában éppoly kevésbé keresztény, mint világi rokona, csak éppen keresztény köntösbe öltözködik. Mint individualizmus, magába zárkózik, maga körül forog, és gőgösen azt hiszi, hogy legfeljebb az Istenre van szüksége a boldogsághoz, de végül terméketlen marad. (Ahogy Ferenc pápa mondta még érsekként a paptestvéreinek: ha nem válnak atyává, vagyis terméketlenek maradnak, akkor egyszerűen agglegények.) Nagy veszély, hogy ha valaki azt hiszi, hogy hiszen megvan ő szex, pénz és hatalom nélkül is, tehát valójában nincs szüksége másra, csak Istenre, mert ez csak a gőgöt növeli. Az biztos, hogy Isten nélkül az ember nem lehet boldog, és az Isten szeretetének egyértelmű megtapasztalása elegendő boldogságot ad. Csakhogy míg ebben a világban élünk, éppen ebben nincs részünk: az Isten boldogító színelátásában, és ahhoz, hogy megtanuljunk szeretni és szeretve lenni, szükségünk van emberi kapcsolatokra, ahhoz pedig, hogy ezt bírjuk erővel, szükségünk van evilági javakra is.

Az igazság tehát az, hogy nagyon is rászorulunk egymásra, és mindazokra a javakra, amelyeket  Isten azért adott, hogy e világban boldoguljunk. Ennek belátása igaz alázatra vezethet bennünket, és hálát ébreszthet bennünk Isten iránt, aki egyrészt megadj nekünk ezeket a kisebb javakat (amelyek elsősorban nekünk fontosak), másrészt hogy ilyen töredékesen is elfogad bennünket. Ez persze sokakat megbotránkoztat, hiszen azt tanultuk, hogy az üdvösséghez és a boldogsághoz csak a kegyelem és a mi önmegtagadó életünk szükséges, és az evilági javak élvezete már önmagában is eltávolít Istentől. Csakhogy ennek a gondolatnak semmi köze a keresztény tanításhoz; összecseréli a szükségesség és az elégségesség fogalmát, és nem érzékeli a keresztény élet és a világiasság közti súlypont-különbséget. Mert a keresztény élet és a világiasság között nem az a különbség, hogy élünk-e az evilági javakkal, ha igen, mennyit veszünk belőlük igénybe vagy teszünk-e valamit ezek megszerzéséért, illetve szükségesnek tartjuk-e ezeket a boldogsághoz.

Hallgassunk ismét Jézusra! “Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is. Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább? Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja.” (Mt 6,24-34)

Igen, Jézus pontosan azt mondja itt, hogy azok a földi javak, amelyek megvetésének szükségességéről sok lelki író elég sokat ír – szükségesek. Az Isten tudja, hogy szükségesek – és éppen ezért maga gondoskodik róluk. Jézus csak azt rója fel, ha ezek megszerzését és bebiztosítását (Mammon=”Ami biztos”) tesszük életünk központi kérdésévé; nem azért, mert ezek rosszak vagy szükségtelenek lennének – hanem mert emiatt háttérbe szorítjuk az Isten ügyét, vagyis az Evangélium hirdetését és az Isten tervének megvalósítását. De mivel az anyagi javak szükségességével az Isten tisztában van, ezeket a gondviselés keretében biztosítja – akkor is, ha mi az Evangélium szolgálata miatt nem tudnánk ezt megtenni. De nemcsak az anyagi javakra igaz ez, hanem – miként a Teremtés könyvéből kitűnik – a “hozzáillő segítőtárs”-ra is.

Az evangéliumi tanácsok szerinti élethez különleges kegyelmi megerősítés kell – már ha azt értjük rajta, hogy azok a külsődleges jelként is megjelenjenek életünkben (tényleges nincstelenség, teljes önmegtartóztatás, formális alávetettség), és nemcsak lelki viszonyulásként (anyagi javakhoz való túlzott ragaszkodás hiánya, az Isten akarata szerinti szexuális élet, tekintély tisztelete), amely utóbbi nem zárja ki e javak élvezetét. Sajnos azonban a lelki írók jó része nem értette meg azt, amit Szent Pál írt: “Szeretném ugyanis, ha mindnyájan olyanok volnátok, mint én magam, de hát mindenki saját ajándékát kapta Istentől, az egyik ilyet, a másik olyat.” (1Kor 7,7), és alapkövetelményként indul ki olyasmiből, amely kivételes kegyelmi adottság, és az az elsődleges szerepe, hogy kivételes jel legyen a Világ számára. Egy ilyen tévedés hangoztatása pedig végzetes lehet azok számára, akik számára Isten nem ezt az adományt adta.

(Folytatjuk.)

 

 

Reklámok

One Response to Oly’ nehéz a választás VI. – A keresztény individualizmus csábítása

  1. Visszajelzés: Oly’ nehéz a választás IX. – Maradjunk kapcsolatban! | sartogrilu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: