Oly’ nehéz a választás! VIII. – Nem bűnvádi eljárás!

Mottó: “… éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz,
amelyet kaptatok,
teljes alázatban, szelídségben és türelemben!
Viseljétek el egymást szeretettel!
Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével
fenntartsátok a Lélek egységét.” (Ef 4,1-3)

Előző bejegyzésemet azzal zártam, hogy szükséges különböztetni életkor szerint is a javasolt gyakorlati megoldásokat illetően. Ez már átvezet egy másik kérdéshez: a modern pasztorációs kísérletekhez, amelyek sok esetben inkább tükrözik a korszellemet, mint a valódi keresztény meggyőződést a házasságról, és általában a kapcsolatokról.

A keresztény élet középpontjában ugyanis a szeretet áll, ami csak személyek közti kapcsolatban értelmezhető, és a keresztény felfogásban a hangsúly a két személy kapcsolatán van, és nem a személyek külön-külön fennálló minőségén van. A keresztény felfogás a világot nem jó és rossz emberekre osztja, hiszen: “a zsidók és a pogányok mind alá vannak vetve a bűnnek, ahogy meg van írva: Nincs igaz egy sem,  nincs, aki értene, nincs, aki Istent keresné. Mind letértek az útról, elfajzottak, nincs, aki jót tenne, nincs egy sem. … Tehát némuljon el minden száj, és az egész világ vallja magát Isten előtt bűnösnek.” (Róm 3,9-12, 19), hanem abból indul ki, hogy mindnyájan esendő, bűnös emberek vagyunk.

A párválasztás során sem indulhatunk tehát ki abból, hogy a “tökéletes” embert keressük; ráadásul a szeretet igazi valója mindig a lehajló szeretetben nyilvánul meg leginkább, amely az erősebbtől a gyengébb felé irányul (ez Isten világának törvénye: az erős szolgálja a gyengét, a legelső a többieket (v. ö.: Mk 10,43-44)). A trükk ott van, hogy mindenkinek vannak erősségei és gyengéi, ezért kölcsönösen tudjuk lehajló szeretettel szeretni egymást, a nélkül, hogy ez által a másik felé helyeznénk magunkat.  Ez a felebaráti szeretet lényege: egymás gyengeségeit tudjuk a saját, Istentől kapott erősségeinkkel pótolni. Ezért is mondja Szent Pál: “Testvérek, ha valakit botláson értek, ti akik lelkiek vagytok, intsétek meg a szelídség szellemében. De ügyelj, hogy magad kísértésbe ne essél! Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét. Aki beképzeli magának, hogy valaki, holott semmi, önmagát áltatja. Mindenki a saját tetteit tegye mérlegre, dicsekvését pedig tartsa meg magának, ne tárja mások elé. Hiszen mindenkinek a maga terhét kell hordoznia.” (Gal 6,1-5)

Szent Pál fenti intésének utolsó gondolatát is célszerű megfontolni: “mindenkinek a maga terhét kell hordoznia“. Nem vagyunk egyformák; sem a kegyelmeket, sem a jellemhibákat nem egyformán osztotta ki a Teremtő Isten. Nem mindenben indulunk egyenlő esélyekkel, így bár az erkölcsi törvények egyformán érvényesek mindenkire, azonban azok megvalósítása egyéni helyzettől függő erőfeszítést kíván minden egyes embertől. Vannak olyan törvények, amelyeket könnyű megtartanunk, és vannak amelyeket nehezek; vannak olyan helyzetek, amikor a szokásos gyakorlatok elégségesek, máskor rendkívüli bölcsességet és lelkierőt igényel a helyes magatartás tanúsítása. Ráadásul ott van még a Jó isten, aki mindenkit egyénileg hív az üdvösségre, kinek-kinek egyénileg megszabva azt a feladatot és utat, ahogyan ezt el tudja érni.

Míg tehát az Egyház szexualitással kapcsolatos erkölcsi tanítása világos, egyértelmű és egyetemes, az annak megvalósításához szükséges megoldások igenis sokfélék, és sokszor egyéni helyzetre szabottak. nyilván mást jelent a tisztaság megvalósítása egy olyan személytől, aki prostituáltból lesz hivő kereszténnyé, mint egy apácától. Ha csak egyféle megoldást (a házasságig való teljes önmegtartóztatást) tudunk elfogadni, és azt erőltetjük minden helyzetre, ezzel csak azt érjük el, hogy azokat, akik a szükséges előfeltételekkel nem rendelkeznek (már legalább egyszer elbuktak ezen a téren), kizárjuk a célcsoportból.

Ráadásul ezzel szembe is kerülünk az Egyház tanításával, amely világosan kimondja, hogy “Az önuralom hosszú állhatatosság műve. Soha nem tekinthető úgy, hogy véglegesen megszereztük. Magában foglalja a törekvést, hogy minden életkorban újra meg újra megszerezzük. Bizonyos életszakaszokban a szükséges erőfeszítés nagyobb lehet, például amikor a személyiség alakul, a gyermek- és serdülőkorban. … A tisztaság ismeri a növekedés törvényeit, melyek tökéletlenséggel és elég gyakran bűnnel megjelölt fokozatokon keresztül haladnak előre. A tiszta és erényre törekvő ember “napról napra szabad választásaival épül: tehát megismeri, szereti és megvalósítja az erkölcsi jót saját fejlettségi fokán”.” [KEK 2342-2343].

Az Egyház tanítása tehát világosan tanítja, hogy a tisztaság elérése egyéni és helyzetfüggő megoldásokat igényel, és a bűn jelenléte önmagában nem jelenti azt, hogy a tisztaságért folytatott küzdelem csődöt mondott volna. Sőt, ha értő szívvel olvassuk, akkor láthatjuk, hogy a  szexualitás igaz valójától távolabb eső bűnöktől való elfordulás és a szexualitás igazi valójához közelebb álló magatartás tanúsítása – még ha az új magatartásforma  bűnnek minősül is – a tisztaság erényének növekedését jelenti. Ez persze nem azt jelenti, hogy a bűn ne lenne bűn, hanem azt, hogy ha ez az új magatartás nem a végállomás, akkor az Egyház üdvözli ezt a változást, és a megkezdett úton való továbbhaladásra buzdít. Ha tehát valaki például futó testi kapcsolatok helyett végre tartós, testi kapcsolatot is magában foglaló párkapcsolatot alakít ki, az Egyház tanítása ezt nem azzal intézi ezt el, hogy “most is parázna”, hanem elismeri, hogy ez előrelépés, és a továbbhaladásra buzdít a házasság felé, amely a testi kapcsolat  Istentől rendelt kerete.

Éppen ezért nem lehet azt mondani, hogy a párválasztásra, a házasságra való felkészülésre adható lenne egyetemes, mindenkire érvényes recept. “Meddig kell együtt járni ahhoz, hogy összeházasodhassunk?” Csábító dolog erre mondani valami időtartamot, de az az igazság, hogy erre a kérdésre nincs egyetemes válasz. Ez ugyanis függ a korábbi ismeretség időtartamától, a kapcsolat intenzitásától, de az életkortól is. És – ezt most a Tomka-hívők kiátkozással fogják büntetni – nem feltétlenül kell megvárni a szerelem érzésének elmúlását! A hormonok ugyan lehet, hogy befolyásolják az ember belátási képességét, de az az igazság, hogy ez nem annyira a hibák felismerését gátolja, hanem azt, hogy az ember reálisan mérje fel a saját tűrőképességét (hogy ez a veszély miként kerülhető ki, majd később bővebben is kifejtem). Embertől függ azonban, hogy mennyire az értelme alapján dönt: aki mindenben megszokta, hogy szinte aggályosan mérlegeli az előnyöket és hátrányokat, az a szerelemben is hamarabb eljut a kételyig, mint az, aki mindenbe ész nélkül belevág.

Az életkor szerinti megkülönböztetésnek azért is helye van, mert mondjuk egy kamasz általában még nem rendelkezik annyi élettapasztalattal, mint egy fiatal felnőtt vagy középkorú ember. Ez nem azt jelenti, hogy egy fiatal feltétlenül rosszul választ, hanem azt, hogy mivel bizonyos jelenségekkel még nem találkozott, ezért azok felismerése hosszabb időt vesz igénybe. Aki viszont már tapasztaltabb, az sok mindenre emlékszik, ezért sok mindent néhány apró jelből is nyomban felismer – igaz, ez az induktív megközelítés gondokat is okozhat, mert olyan előítélet-láncokat alakíthat ki, amely minden másneműt távol tart. Ezen túlmenően, hogy ha az ember jobban ismeri magát, akkor jobban tudja, mit tud általában elviselni, illetve mit tud a másiknak adni – de ez is tévútra vezethet, mert a másik olyan tulajdonságokat is ki tud hozni belőlünk, amit más nem. Fontos tehát, hogy nincs egyetemes recept, amely ugyanúgy működne egy kamasznál, mint egy fiatal felnőttnél vagy egy középkorúnál.

További gondot okoz, hogy a házasságra felkészítő pasztorációs kísérletek szerintem eltúlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanak a “megfelelő pár” kiválasztásának. Korábban a “megfelelőség” vizsgálata lényegében arra vonatkozott, hogy ne legyen kánonjogi akadály (valláskülönbség, elvált állapot, házasság lényegi elemeinek elutasítása stb.) a felek között, ma a jövőbeli harmonikus együttélést gátló valamennyi tényező kiszűrésére törekszünk. Ezzel az a baj, hogy itt megint istent játszunk: azt hisszük, hogy ha elég körültekintőek vagyunk, akkor biztosítani tudjuk a boldog jövőt. Ráadásul abból a feltételezésből indulunk ki, hogy létezik valahol a tökéletes pár (aki minden álmunkat megvalósítja, és akivel szemben ezért nem kell kompromisszumokat kötnünk), csak meg kell találnunk, hiszen majd Isten úgyis elénk vezeti, ha elég sokáig és kitartóan keresünk.

A valóság ezzel szemben az: legjobb esetben is egy ugyanannyira idegesítő, bűnös embert kaphatunk csak, mint amilyenek mi magunk vagyunk; és ami még rosszabb hír: az esetleges hasonlóság sem garancia, mert semmi sem idegesít minket annyira a másikban, mint a saját rossz tulajdonságaink, amelyeket magunkban sem tudunk elfogadni! Igen, Isten valóban teremtett nekünk társat, és utunkba is fogja vezetni, csakhogy Ő másként gondolkodik, mint mi: a párkapcsolatunkban is lehetőséget ad nekünk a növekedésre. A házasság szeretetkapcsolat, így társunkkal szemben is meg kell valósítanunk a Szeretethimnusz sorait “A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha.” (1Kor 13,4-8) Ez nem természetes adottság, hanem mindennapi feladat, így önmagában, hogy a másik idegesítő, bűnös vagyis nem tökéletes, még nem kizáró ok!

A “megfelelőség” vizsgálatára összpontosító szemlélettel az is a baj, hogy emiatt a házasságra való felkészülés értékes ideje a kapcsolatépítés helyett pusztán a másik megismerésére és megfelelőségének elbírálására megy el. Ne értsük félre: természetesen meg kell ismerni a másikat, hogy jobban tudjuk szeretni, de itt már nem erről van szó: a másik alapos megismerése és megfelelősége a szeretetünk előfeltételévé válik. Ha az ismerkedés folyamán a másik nem bizonyul megfelelőnek, akkor szakítunk. Ebben viszont nem nehéz felfedezni a fogyasztói társadalom alapeszméjét: használd míg jó, s ha elromlik, dobd ki, majd kapsz helyette egy másikat! Csakhogy éppen ez az, ami a házasság stabilitását mindennél jobban aláássa, mert ha az ismerkedés folyamán nem is, de tíz-húsz év házasság alatt biztosan száz okot is találunk majd, a másik miért nem megfelelő, mennyiben más, mint volt vagy gondoltuk, és biztosan találkozunk nála szebb, vonzóbb, okosabb, jobb emberrel. Pedig a lényeg nem az, hogy ő-e a legjobb, legszebb, legokosabb, legmegfelelőbb, hanem az, hogy Ő a társunk, akit Isten mellénk rendelt, hogy szeressük.

Itt is fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a párkapcsolat két emberről, a köztük fennálló viszonyokról és kölcsönös magatartásokról szól. A legritkább esetben romlik el a kapcsolat azért, mert valaki egyszer valami rosszat tett; a legtöbb válásnak és szakításnak története van. Ő szeretetlen volt hozzám, én elkezdtem duzzogni, mikor békülni akart, elzárkóztam, ő feladta és másnál keresett vigaszt: több mint tipikus. Nem arról van szó, hogy ki kezdte, nyilván a felelősség sem azonos mértékű, de végül is mindketten felelősek vagyunk valamilyen mértékben, mert mindketten romboltuk a kapcsolatot: az egyik elrontotta, a másik nem volt hajlandó megjavítani. Ráadásul több ilyen lánc is egybefonódik: egyszer én kezdem, másszor a másik.  Ha mindketten nyitottak lennénk a kapcsolat javítására, a károk nem halmozódnának fel, de így …

Ráadásul a “megfelelőségi vizsgálat” idejére sokan a kereszténység alapértékeit valahogy mellőzik a kapcsolatból: a megbocsátás, a tapintat, a másik elfogadása, a keresztény értékek értékelése valahogy kimarad a gondolkodásunkból, hiszen “azt kell megtalálnunk, aki mellett egy életre elkötelezzük magunkat, akkor meg legyen  a legjobb!”. Bizony, nagyon sokszor a szakítás indoka csak ennyi: “más vagy mint én”! És sajnos nagyon sokaktól még eszmei támaszt is kap ez a magatartást, mondván hogy a különbözőség gondok forrása lehet a házasságban. Ez ugyan igaz, de a különbözőségnél (ami egyébként valamilyen mértékig mindenképpen jelen van) sokkal nagyobb gondot okoz a kölcsönös alkalmazkodás (áldozatvállalás) iránti készség hiánya. Hiszen a kérdés így is feltehető: visszautasítom-e azt, akit Isten nekem szánt azért, mert nem hajlandó velem vidékre költözni? Mi a fontosabb nekem: egy kertes ház a külvárosban, vagy az, hogy Ő legyen a feleségem/férjem? Valóban azért szakítok vele, mert ha hozzá költöznénk, naponta egy órával többet kellene utaznom? Kizáró ok-e ha ő csak két gyermeket akar, nem hatot (holott azt sem tudom, hogy Isten ad-e egynél több gyereket)?

Igen, azért, hogy megkapjuk a társunkat, sokszor fel kell adnunk álmaink egy részét. De ha ezek csak álmok, az igazi vágyak mellett nem számítanak. Persze, tudom, van olyan álláspont is, hogy akit Isten szán nekünk, abban minden álmunk teljesül. Csakhogy ez nem általános igazság, hiszen minél inkább a mi saját elképzeléseinket tükrözik az álmaink, annál nagyobb az esély arra, hogy Isten esetleg jobban tudja, mi jó nekünk. De még ha olyan álomról van szó is, amelyeknek meg kell valósulnia Isten szerint is, akkor sem mindegy a sorrend. Igen, ma lehet, hogy a vidéki ház helyett Őt választom egy belvárosi panelban; aztán húsz év múlva kiköltözünk vidékre vagy kisvárosba egy ikerházba, mert akkor már más lesz a helyzet. Vagy lehet, hogy lemondok a három gyerekről, mert neki nem lehet kettőnél többször gyermeke: aztán elsőre hármasikrek születnek. Vagy vállalom a hosszabb utazgatást, majd fél évvel a házasságkötés után átkerülök egy olyan munkahelyre, amely közelebb esik a közös lakáshoz. Mind-mind olyan helyzetek, amelyeket nem láthatok előre – de Isten igen!

A hangsúlyt tehát nem annyira a tulajdonságok felmérésére, mint inkább a kapcsolatépítésre kellene helyezni. A kapcsolatok mindig mozgásban lévő valóságok: vagy fejlődnek, vagy visszafejlődnek. Az ismerkedés bármennyire sikeres, ha a kapcsolat ez alatt nem épül, hanem leépül; a kapcsolat épülése viszont magával hozza a másik és önmagunk jobb megismerését. Az viszont, hogy egy kapcsolat fejlődik-e, vagy sem, nagymértékben független attól, hogy a felek külön-külön milyenek. Sokkal fontosabb ugyanis, hogy akarják-e egymással leélni az életüket, és mit és hogyan tesznek ennek érdekében.

Igen, lehet, hogy a kapcsolat eleve egyoldalú, akkor abból nem lesz semmi, hacsak a másik nem változtat a hozzáállásán, mert egy kapcsolat a kölcsönösségen alapul. Lehet, hogy – általában az elfogadás, a másik tiszteletben tartásának hiánya miatt – olyan áthidalhatatlan ellentétek vannak a felek között, ami folytonos harcot eredményez. Lehet az is, hogy egymásból a legrosszabbat hozzák ki a felek, ami lehetetlenné teszi a kapcsolat békés fenntartását. Ezek azok az esetek, amikor a kapcsolat nem tartható fenn, és hagyni kell felbomlani – legalábbis a házasságkötés előtt. Ez azonban ritkább, mint gondolnánk: lehet, hogy a kölcsönösség egyensúlya időlegesen megbomlik, lehet a felek között összeütközés valamilyen kérdésben, lehet, hogy időlegesen inkább akadályozzuk a másikat a kibontakozásban – ezek a helyzetek azonban a kölcsönös szeretetben, Isten segítéségével feloldhatók, ha felkészülünk rá és akarjuk. Ezt is a párkeresés közben sajátíthatjuk el, mert a házasságban nagy szükségünk lesz rá – 10-20 év elteltével …

(Folytatjuk.)

 

Reklámok

One Response to Oly’ nehéz a választás! VIII. – Nem bűnvádi eljárás!

  1. Visszajelzés: Oly’ nehéz a választás IX. – Maradjunk kapcsolatban! | sartogrilu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: