Oly’ nehéz a választás! VIII. – Nem bűnvádi eljárás!

Mottó:De ki az én felebarátom?

Előző bejegyzésemet azzal zártam, hogy szükséges különböztetni életkor szerint is a javasolt gyakorlati megoldásokat illetően. Ez már átvezet egy másik kérdéshez: a modern pasztorációs kísérletekhez, amelyek sok esetben inkább tükrözik a korszellemet, mint a valódi keresztény meggyőződést a házasságról, és általában a kapcsolatokról. A keresztény élet középpontjában a szeretet áll, ami csak személyek közti kapcsolatban értelmezhető, és a keresztény felfogásban a hangsúly a két személy kapcsolatán van, és nem a személyek külön-külön fennálló minőségén, éppen ezért szerintem nincs is egyetemes recept a párválasztás külső kereteire (pl.: mennyi ideig kell együtt járni a döntés előtt).

Az életkor szerinti megkülönböztetésnek azért is helye van, mert egy kamasz általában még nem rendelkezik annyi élettapasztalattal, mint egy fiatal felnőtt vagy középkorú ember. Ez nem azt jelenti, hogy egy fiatal rosszul választ, hanem azt, hogy bizonyos jelenségekkel még nem találkozott, ezért azok felismerése hosszabb időt vesz igénybe. Aki viszont már tapasztaltabb, az sok mindenre emlékszik, ezért sok mindent néhány apró jelből is nyomban felismer – igaz, ez az induktív megközelítés gondokat is okozhat, mert olyan előítélet-láncokat alakíthat ki, amely minden másneműt távol tart. Az is igaz, hogy ha az ember jobban ismeri magát, akkor jobban tudja, mit tud a másiktól elviselni, illetve mit tud a másiknak adni – de ez is tévútra vezethet, mert a másik olyan tulajdonságokat is ki tud hozni belőlünk, amit más nem. Fontos tehát, hogy nincs egyetemes recept abban az értelemben, amely ugyanúgy működne egy kamasznál, mint egy középkorúnál vagy egy fiatal felnőttnél.

Ennek kapcsán utalni kell arra is, hogy a házasságra felkészítő pasztorációs kísérletek szerintem túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a “megfelelő pár” kiválasztásának. Korábban a megfelelőség csak arra vonatkozott, hogy ne legyen kánonjogi akadály (valláskülönbség, elvált állapot, házasság lényegi elemeinek elutasítása) a felek között, ma a jövőbeli harmonikus együttélést gátló valamennyi tényező kiszűrésére törekszünk. A baj az, hogy itt megint istent játszunk: azt hisszük, hogy uralni tudjuk a jövőt. A valóság ezzel szemben az: legjobb esetben is egy ugyanannyira idegesítő, bűnös embert kaphatunk csak, mint amilyenek mi magunk vagyunk; és ami még rosszabb hír: az esetleges hasonlóság sem garancia, mert semmi sem idegesít minket annyira a másikban, mint a saját rossz tulajdonságaink, amelyeket magunkban sem tudunk elfogadni!

Ráadásul a házasságra való felkészülés emiatt a kapcsolatépítés helyett pusztán a másik megismerésére és megfelelőségének elbírálására megy el. (Ne értsük félre: meg kell ismerni a másikat, hogy jobban tudjuk szeretni, de itt más a cél!) Ha az ismerkedés folyamán a másik nem bizonyul megfelelőnek, akkor szakítunk. Ebben viszont nem nehéz felfedezni a fogyasztói társadalom alapeszméjét: használd míg jó, s ha elromlik, dobd ki, majd kapsz helyette egy másikat! No, ez az, amit a házasság stabilitása érdekében el kell felejteni, mert tíz-húsz év házasság alatt biztosan száz okot is találunk majd, a másik miért nem megfelelő, mennyiben más, mint volt vagy gondoltuk. Közben nem vesszük észre, hogy nem a másik önmagában, hanem a kettőnk kapcsolata a lényeges, melyben egymást is alakítjuk, és a másik sokszor éppen a miatt lesz olyan, amiért kidobjuk, mert mi sem tudunk megfelelő kapcsolatba lépni vele.

Azt se feledjük el, hogy sokan a kereszténységet valahogy elhagyjuk az ismerkedés idejére: a megbocsátás, a tapintat, a másik elfogadása, a keresztény értékek értékelése valahogy kimarad a gondolkodásunkból, hiszen “azt kell megtalálnunk, aki mellett egy életre elkötelezzük magunkat, akkor meg legyen  a legjobb!” Nagyon sokszor a szakítás indoka csak ennyi: “más vagy mint én”! És sajnos nagyon sokaktól még eszmei támaszt is kap ez a magatartást, mondván hogy a különbözőség gondok forrása lehet a házasságban. Ez ugyan igaz, de sokkal nagyobb gondot okoz a kölcsönös alkalmazkodás (áldozatvállalás) iránti készség hiánya. Hiszen a kérdés így is feltehető: visszautasítom-e azért azt, akit Isten nekem szánt, mert nem hajlandó velem vidékre költözni? Mi a fontosabb nekem: egy kertes ház a külvárosban, vagy az, hogy Ő legyen a feleségem/férjem? Valóban azért szakítok vele, mert ha hozzá költöznénk, naponta egy órával többet kellene utaznom? Kizáró ok-e ha ő csak két gyermeket akar, nem hatot (holott azt sem tudom, hogy Isten ad-e egynél több gyereket)?

Igen, azért, hogy megkapjuk a társunkat, sokszor fel kell adnunk álmaink egy részét. De ezek csak álmok, az igazi vágyak mellett nem számítanak. Persze, tudom, van olyan álláspont is, hogy akit Isten szán nekünk, abban minden álmunk teljesül. Csakhogy ez nem általános igazság, hiszen minél inkább a mi saját elképzeléseinket tükrözik az álmaink, annál nagyobb az esély arra, hogy Isten esetleg jobban tudja, mi jó nekünk. De még ha olyan álomról van szó is, amelyeknek meg kell valósulnia Isten szerint is, akkor sem mindegy, mi a sorrend. Igen, ma lehet, hogy a vidéki ház helyett Őt választom egy belvárosi panelban; aztán húsz év múlva kiköltözünk vidékre vagy kisvárosba egy ikerházba, mert akkor már más lesz a helyzet. Vagy lehet, hogy lemondok a három gyerekről, mert neki nem lehet kettőnél többször gyermeke: aztán elsőre hármasikrek születnek. Vagy vállalom a hosszabb utazgatást, majd fél évvel a házasságkötés után átkerülök egy olyan munkahelyre, amely közelebb esik a közös lakáshoz. Mind-mind olyan helyzetek, amelyeket nem láthatok előre – de Isten igen!

A hangsúlyt tehát sokkal inkább a kapcsolatépítésre kell helyezni, mint a tulajdonságok felmérésére. A párkapcsolat ugyanis dinamikus valóság: vagy működik együtt, vagy nem: és ez nagymértékben független attól, hogy a felek külön-külön milyenek. Sokkal fontosabb ugyanis, hogy akarják-e egymással leélni az életüket, és mit és hogyan tesznek ennek érdekében. Igen, lehet, hogy a kapcsolat eleve egyoldalú, akkor abból nem lesz semmi, hacsak a másik nem változtat a hozzáállásán, mert egy kapcsolat a kölcsönösségen alapul. Lehet, hogy – általában az elfogadás, a másik tiszteletben tartásának hiánya miatt – olyan áthidalhatatlan ellentétek vannak a felek között, ami folytonos harcot eredményez. Lehet az is, hogy egymásból a legrosszabbat hozzák ki a felek, ami lehetetlenné teszi a kapcsolat békés fenntartását. Ezek azok az esetek, amikor a kapcsolat nem tartható fenn, és hagyni kell felbomlani – legalábbis a házasságkötés előtt. Ez azonban ritkább, mint gondolnánk: lehet, hogy a kölcsönösség egyensúlya időlegesen megbomlik, lehet a felek között összeütközés valamilyen kérdésben, lehet, hogy időlegesen inkább akadályozzuk a másikat a kibontakozásban – ezek a helyzetek azonban a kölcsönös szeretetben, Isten segítéségével feloldhatók, ha felkészülünk rá és akarjuk. Ezt is a párkeresés közben sajátíthatjuk el, mert a házasságban nagy szükségünk lesz rá – 10-20 év elteltével …

(Folytatjuk.)

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: