Oly’ nehéz a választás IX. – Maradjunk kapcsolatban!

Mottó:Hagyjátok el tehát a hazudozást,
beszéljen mindenki őszintén embertársával,
hiszen tagjai vagyunk egymásnak.
Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek.
A nap ne nyugodjék le haragotok fölött. ” (Ef 4,25-26)

Előző bejegyzéseimben arról írtam pár gondolatot, hogy milyen tévutakat látok a fiatalok házasságra való felkészítésének bevett módszereiben. Írtam a keresztény individualizmus csapdájáról, a különneműek elszigetelésének káros voltáról, az egyetemes receptek hiányáról és a megfelelőségi vizsgálat félrevezető voltáról. Okkal merülhet fel hát sokakban, hogy ennyi bírálat után mi az, amit én magam kívánatosnak látnék. Vájt fülű Olvasóim, akik több írásomat is figyelmesen olvasták, persze már nyilván sejtik, hogy a kapcsolat-központú megközelítést tartom kívánatosnak; de mit is jelent ez a gyakorlatban?

Az első, amit ezzel kapcsolatban hangsúlyozni szeretnék, hogy a kapcsolat alatt nem kizárólag valamilyen formalizált kapcsolatot értek. Ha két ember valamilyen módon térben és időben találkozik, köztük valamilyen kapcsolat jön létre. E kapcsolat lehet szorosabb vagy lazább, de mindenképpen emberi kapcsolat, amelyre az emberi kapcsolatok általános viselkedési szabályai igenis alkalmazandók. Gondoljunk csak az irgalmas szamaritánus történetére (Lk 10,25-37): az egyszeri találkozás ellenére is felebaráti kapcsolat jött létre közte és a megvert ember között (Lk10,36-37). Ezt azért tartom szükségesnek hangsúlyozni, mert sokan vannak, akik az ismerkedés során hosszasan gondolkodnak, hogy kialakítsanak-e  másikkal “kapcsolatot”, és amikor egyszerre csak megszakítják a másikkal a kommunikációt, azzal védekeznek, hogy “nem is volt köztünk semmilyen kapcsolat”. De igen, legfeljebb nem olyan, amelyet fejleszteni akartunk volna, esetleg olyan, amelyiknek valamilyen okból véget akartunk vetni.

A második, hogy az emberi kapcsolatok – főleg ha keresztények vagyunk – az erények gyakorlásának igazi terepét jelentik. A párkapcsolatok kapcsán sokat emlegetjük a szeretetet és a tisztaságot, de kevesen gondolnak arra, hogy minden kapcsolatunkban a felebaráti szeretetnek kell megnyilvánulnia (hiszen még az ellenségeinket is szeretnünk kell!), és egy kapcsolatban mind a négy sarkalatos erény szerephez jut: így a párkapcsolatban nemcsak a tisztaság és a mérsékletesség fontos, de az okosság és az igazságosság (!) is. Ha ezt jobban tudatosítanánk, talán kevesebb kapcsolat bomlana fel, mert a kiegyensúlyozott párkapcsolat lényegét adó kölcsönösség alapját az igazságosság erénye adja, és annak hosszabb távon való fenntartásához nagy szükség van az okosságra, amely a szeretet találékonyságával segít a saját magunk és a társunk igényeinek összehangolásában.

Ha ezt a két szempontot figyelembe vesszük, láthatjuk, hogy a legtöbb hibát már az “ismerkedés” szakaszában elkövetjük. Ha két különböző nemű ember találkozik, és akárcsak egyikükben felmerül a másik iránti vonzalom, vagy pusztán az érdeklődés, és ezt valamilyen módon kinyilvánítja a másik felé, onnantól kezdve a felebaráti szeretet szellemében kell a kettejük közötti kapcsolatot alakítani. Ez először is igényli az őszinteséget és a tisztességet mindkét fél részéről, ugyanígy a mérsékletességet és okosságot. Az érdeklődő fél részéről mindenek előtt azt, hogy ne rontson ajtóstul a házba, vagyis úgy fejezze ki a másik felé az érdeklődését, hogy abból kitűnjön egyrészt a szándéka őszintesége, másrészt az, hogy tiszteletben tartja a másik választási szabadságát. A másik fél részéről pedig az őszinteség és a tisztességes válasz az elvárható; ha nem akar a másikkal szorosabb kapcsolatba kerülni, ezt egyértelműen, lehetőleg nem bántó módon hozza a tudomására. Az “abból, hogy nem írtam neki, levehette, hogy nem érdekel” nem megfelelő magatartás az első, tisztes közeledésre, és ellenkezik a felebaráti szeretettel és az igazságossággal.

Hangsúlyozni kell, hogy nyilván senki nem várhatja el a másiktól, hogy az nyomban omoljon a karjaiba; az okosság is azt kívánja, hogy mielőtt szorosabbra fűznénk a kapcsolatot, valamennyire megismerjük a másikat. Itt azonban elsősorban arra kell gondolni, hogy nincs-e valami súlyos kizáró ok, ami a szorosabb (értsd: rendszeressé váló) kapcsolat ellen szól. Nyilván az, ha a másik – elmebeli állapota vagy személyisége miatt – nem tartja tiszteletben a választási szabadságomat, vagyis zaklatni fog vagy erőszakhoz folyamodik, ilyen ok. Itt az egyértelmű és világos visszautasítás után indokolt az elzárkózás – ez nem sérti a felebaráti szeretet parancsát, és megfelel az okosság és az igazságosság erényének is. Ugyanígy kizáró ok, ha a kapcsolat szorosabbra fűzése valamilyen fontos kötelezettséget sértene (tehát pl.: ha én vagyok valamilyen hűségre kötelező kapcsolatban vagy a másik). Az azonban, hogy esetleg elsőre nem érzem úgy, hogy ő lenne az igazi, önmagában nem ilyen ok; már persze ha nem arról van szó, hogy a másik kifejezetten taszít (sokszor tudat alatt számos olyan jelet érzékelünk, amelyek később nyernek értelmet, ezért ebben nem árt az ösztöneinkre hallgatni). Persze nem vagyok köteles senkivel szorosabbra fűzni a kapcsolatot, ha nem különösebben szimpatikus, csak éppen sokan remek alkalmakat szalasztanak el, mert a másik mélyebb megismerése nélkül ítélkeznek arról, hogy a másik mennyire “megfelelő”.

Természetesen nem mindig lehet nyomban fekete-fehér választ adni egy érdeklődésre, de erre nincs is szükség. Az őszinteség ebben is fontos: nyugodtan megmondhatjuk a másiknak, ha nem tudunk dönteni – feltéve, ha komolyan gondoljuk, hogy a másik számára kedvező döntésre esélyt látunk, és megnyitjuk a szívünk felé, vagyis nem zárkózunk az elől, hogy meghódítson minket. Sokan ugyanis itt követik el a hibát: nem nyitnak a másik felé, adnak ugyan esélyt, de csak szóban: nem engedik, hogy a másik meggyőzze őket szeretetéről. Az esély azt jelenti, hogy kétszer-háromszor találkoznak, együtt vannak, majd hoznak egy előítéletből szőtt döntést, amelyet már az első alkalommal is meghozhattak volna. Magunkkal szemben is őszintéknek kell lennünk: ha valami valóban taszítót ismerünk fel a másikban, ami miatt nem akarunk a másikkal szorosabb kapcsolatot, inkább mondjuk meg, hogy nem látunk esélyt a szorosabb kapcsolatra, minthogy hitegessük. Persze lehet, hogy nem tudjuk eldönteni elsőre, hogy mennyire taszít minket valami: akkor viszont dolgoznunk kell a döntésen, és ha döntöttünk, akkor ezt a másik tudomására kell hoznunk.

Apropó, döntés! A kapcsolat mindig két emberről szól, és semmi sem rombolja úgy, mint az egyoldalúság.  Ha valakivel kapcsolatba léptünk, akkor onnantól kezdve az kettőnk ügye, és arról nem dönthetünk egyedül, hiszen a másikra is kihat. Az igazságossággal is ellenkezik tehát, hogy a kapcsolatunk minőségét egyoldalúan megváltoztassuk. A minimum, hogy ha ki akarunk lépni a kapcsolatból, akkor a másikat ne állítsuk kész helyzet elé, hanem először közöljük vele a szándékunkat, és – a kapcsolat szorosságától függő részletességgel – közöljük indokainkat, és adjuk meg neki a lehetőséget, hogy a saját álláspontját kifejtse, és igyekezzünk közös döntésre jutni. Nagyon sokan elkövetik azt a hibát, hogy ha valami gond merül fel, a nélkül döntenek a kapcsolatról, hogy a másikkal megbeszélték volna; pedig sok esetben egy őszinte beszélgetés sok mindent megold: tudatosítja a problémát, segít eloszlatni a félreértéseket, sőt, sok esetben a megoldást is meg lehet találni.

Ugyanígy: ha ígérünk a másiknak valamit, ezt az ígéretünket egyoldalúan ne vonjuk vissza – még akkor sem, ha az ígéret megvalósítása valami rossz (esetleg bűn) lenne. Nem arról van persze szó, hogy ha megígérünk valamit, azt feltétlenül meg kell tennünk – hiszen sokszor tévedhetünk, és jogunk van az álláspontunkat megváltoztatni, hanem arról, hogy alapos ok nélkül nem szeghetjük meg az ígéretünket, és ha erre kényszerülünk, akkor is figyelemmel kell lennünk a másikra. Hogy egy “durva” példát mondjak: ha a lány hétfőn egy szerelmi légyottot ígér a fiúnak szerdára, szerdán nem jelenhet meg azzal a randevú helyszínén, hogy előző nap belátta: bűn lenne, úgyhogy inkább csak sétáljanak. Ez nem keresztényi magatartás, hanem önzés: ha nekem belefér, akkor mehet, ha nem, akkor Te fogadd el a döntésemet. Igen, megbánhatja a lány az ígéretét, de gondolnia kell arra, hogy a fiú készül arra, hogy beváltja az ígéretét, és csalódni fog. Ha a döntés kedden megszületik, nyomban közölnie kell, hogy ő nem szeretné már a légyottot, és az a helyes, ha az indokait is kifejti. Nyilván normális esetben a fiú nem tudja és nem is akarja lányt akarata ellenére rákényszeríteni a légyottra, és bár nem feltétlenül kell egyetértenie a lány döntésével, de éreznie kell, hogy a lány komoly okból, az ő szempontjait is figyelembe véve döntött.

Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy minden olyan helyzetben, amikor csalódást vagy fájdalmat okozunk a másiknak (akár hibánkon kívül is), gondoskodnunk kell a méltányos jóvátételről, vagyis a kapcsolat épsége érdekében jeleznünk kell, hogy a másik veszteségét átérezzük, és nem akartuk megbántani. Sokan itt követik el a második nagy hibát: ha jogos okból, erkölcsileg vétlenül okoznak a másiknak csalódást vagy fájdalmat, felmentik magukat minden felelősség alól, és ezért nem érzik erkölcsi kötelességüknek a másik kárpótlását. Csak az a baj, hogy mégis miatta szenvedett a másik, és ezt – különösen ha szereti a másikat – az igazságosság rendjén is valahogy orvosolni kell. Nyilván nem arról van szó, hogy ha a lány erkölcsi megfontolásból szerdán mégsem megy szobára a fiúval, akkor csütörtökön tegye meg; hanem arról, hogy a lemondással egyidejűleg fejezze ki más módon a szeretetét és ragaszkodását (néha egy lány is vallhat szerelmet egy fiúnak). Lehetséges, hogy a randit azért kell lemondani, mert valami fontos, halaszthatatlan tennivaló jött közbe – akkor cserébe ajánljon fel a lemondó fél egy másik, soron kívüli randit.

Ha már a fontosságnál tartunk: nagyon fontos, hogy a másikkal éreztessük a kapcsolat szorosságának megfelelő fontosságát. Fontos a barátság, de nem annyira, mint a házastársi kapcsolat: akik tehát már a formális párkapcsolat útjára léptek, nem szoríthatják háttérbe a párjukat a barátokkal szemben. Aki valóban jó barát, ezt meg is érti; aki meg nem (tipikusan: a rejtőzködő udvarlók és az önző, irigy azonos nemű barátok), azzal jobb is megszakítani a kapcsolatot a házastársi kapcsolat stabilitása érdekében. Az igazságossággal is ellenkezik, ha  a halaszthatatlan tennivalóimra tekintettel lemondom a párommal a randimat, majd valamelyik barátom hívására elmegyek szórakozni; ha a páromnak tudtam nemet mondani, a barátomnak/barátnőmnek miért nem? Általában is vigyázni kell ezzel, mert ha még ha a másik nem ér is rá, és én mégis elmegyek szórakozni, az azt a látszatot kelti, hogy a szórakozás fontosabb nekem, mint a párom. A kapcsolat elején, amikor még a bizalom gyengébb, helyesebb, ha nem megyek el mással szórakozni, és a barátokkal is a párommal együtt találkozom. Ez nem arról szól, hogy a másik uralkodik felettem, hanem arról, hogy én jelzem mindenki felé: a párom a legfontosabb.

Persze, ha valahová mégis el akarok menni, annak is megvan a módja: ha megbeszélem a párommal, készen arra, hogy ha azt mondja: ne menjek, akkor nem sértődöm meg és nem kezdem hisztizni, hogy féltékeny rám, hanem fogadjam el, és ha egy mód van rá, ne menjek el. Soha ne legyen egyoldalú a döntésem, és vegyem figyelembe a másik érzéseit. Ha a másik beteg, gondoljak rá, milyen elhagyatott, hogy nem lehet velem; igazából ha valóban szeretem a páromat, nem is szívesen szórakozom akkor, ha ő szenved. De ha mégis el kell mennem, nagyon sokat segít, ha ott is gondolok rá, és például felhívom vagy ráírok, hogy hogy van. Ezen kívül, az elmaradt esemény helyett gondoskodjam a megfelelő kárpótlásról! Ha nem tudtunk elmenni táncolni, bár ő szeretett volna, keressem én az alkalmat, hogy elmehessünk – akkor is, ha én nem szeretek táncolni! (Az nem ér, hogy ő táncolni szeret, én meg sörözni, és az elmaradt tánc helyett elmegyünk sörözni!) Ha valami közbejött program miatt elmaradt a randevú, a közeli jövőben mondjak le valamit, hogy vele lehessek. Mindennek az az értelme, hogy érezze: a kapcsolatunk kölcsönös: én is akarok vele lenni, én is akarok az ő kedvére tenni, én is vállalok áldozatokat érte, és nemcsak azt várom el, hogy ő alkalmazkodjék hozzám.

A visszajelzés nagyon fontos egy kapcsolatban: a kapcsolat kettőnkről szól, de Ő nem vagyok Én. Azért, mert valami számomra világos, nem jelenti azt, hogy a másik számára is. Ez az őszinteségen túlmenően azt is jelenti, hogy mindig jeleznem kell, szerintem merre halad a kapcsolat. Persze nem kell túlbeszélni a kapcsolatot, de ha gond van, azt jelezni kell, és ha a másik jelez, akkor azt komolyan kell vennem és egyértelmű visszajelzést kell adnom. Ha a másik úgy érzi, hogy nem vagyok fontos neki, nem legyinthetek, hogy “ugyan már, csak így érzed, de fontos vagy”, nem állhatok le vele vitatkozni, hogy kinek van igaza, hanem abból kell kiindulnom, hogy ha ő így érzi, akkor ez ellen tennem kell valamit. Először is, meg kell gondolnom, nincs-e igaza, vagyis nem hanyagoltam-e el, és nem szorítottam-e háttérbe indokolatlanul a fenntartott kapcsolatot. Ha igaza van, akkor változtatnom kell a viselkedésemen. De még ha ez nem is igaz, akkor is el kell oszlatnom a kétségeit: attól függően, hogy mi győzi jobban meg, szóval, illetve tettekkel jeleznem kell, hogy fontos nekem. Ezzel egy nagyon veszélyes interakciót állíthatok le: az egyik úgy érzi, veszélyben a kapcsolat – a másik nem nyugtatja meg – az egyik kétségbeesetten igyekszik “visszahódítani” a másikat – a másik nem jelez vissza, illetve elzárkózik az egyik közeledése elől, mert zavarba hozza a hirtelen jött túlmozgás – az egyik egyre kétségbeesettebb, a másikat pedig egyre jobban idegesíti a másik egyre “erőszakosabbá” váló viselkedése.

Itt kell megjegyeznem, hogy mindenkinek vannak szakaszok az életében, amikor elfoglaltabb, és nem jut elég idő a másikra – bár sokszor egyszerűen arról van szó, hogy felborul a fontossági sorrend, pedig ahogy Lábady Tamás is megmondta: egy férfi csak két szerepben nélkülözhetetlen: mint férj és apa (nőkre: mint feleség és anya). Ez indok lehet arra, hogy kevesebb időt töltsünk a másikkal, de arra nem, hogy egyáltalán ne foglalkozzunk vele. Jó, lehet, hogy nem randizunk a másikkal, nem beszélünk órákat, nem levelezünk hosszan – de azért egy “Szeretlek!”- SMS a mai világban biztosan belefér, akár napjában többször is. Ha elmondjuk a másiknak, mi az aznapi program, illetve este beszámolunk, mi történt, ezzel nem a másik “ellenőrzési igényét” szolgáljuk ki, hanem jelezzük, hogy a másikat életünk részének tekintjük. Egy jól működő kapcsolatban is ideges lehet a másik, ha órákig nem kap visszajelzést, és nem tudja, hol van a másik – viszont nem keresi a másikat, ha tudja, hogy éppen vizsgáztat, tárgyal, orvosnál van … Amúgy a gyakori érdeklődés legjobb ellenszere, ha a fontos dolgokról tájékoztatjuk a másikat …

A fontos tehát az, hogy a kapcsolat kölcsönösségét és egyensúlyát megőrizzük. Ha ugyanis a kölcsönösség megvan, akkor a másik sokkal nyugodtabban tudja építeni a kapcsolatot, hiszen tudja, hogy nem egyedül erőlködik. Hangsúlyozni kell ennek kapcsán az őszinteség és a kölcsönös áldozatvállalás fontosságát: ennek a legnagyobb ellensége az önzés, és különösen annak legalattomosabb megjelenési formája, a sértődékenység. A sértődésnek nincs helye egy jól működő kapcsolatban! Igen, veszekedhetünk, haragudhatunk is egymásra, de késznek kell lennünk az önvizsgálatra és a megbocsátásra. A kapcsolat nem szólhat arról, hogy kinek van igaza: az igazság fontos, de a kapcsolat fenntartása is az. Könnyen lehet, hogy a másik olyasmit közöl velünk, amivel mi nem értünk egyet, vagy ami számunkra szenvedést okoz; de ez nem ok a kommunikáció és a kapcsolat megszakítására. Ha például a fiú közli a lánnyal, hogy közelebbi kapcsolatba került egy kolléganőjével, akkor nem az a helyes taktika, ha a lány megsértődik és hisztizni kezd, mert sok esetben ez egy segélykiáltás a fiú részéről: segíts ellenállni a kísértésnek! Aki meghallja a segélykiáltást és segít, az megmenti a kapcsolatot, és bízhat abban, hogy a másik is ezen dolgozik, hiszen különben nem kért volna segítséget! Ráadásul aki ilyen helyzetben segítséget kér, az nagy valószínűséggel később sem fog szó nélkül lelépni…

Különösen a hitbeli és erkölcsi kérdések kapcsán nagy a kísértés, hogy a nézetkülönbségek esetén – nyilván a legszentebb céloktól vezérelve (na persze!) – a saját igazunkat hangoztassuk. Csak az a baj, hogy így a vita állandósulhat, mert a világnézet olyan, mint egy túlzsúfolt lomtár: ha valamit ki akarunk húzni a kupacból, sok minden jön vele együtt; egy tétel megkérdőjelezésével sok minden mást is megkérdőjelezünk, amit a másik már nem képes feladni. Ha azonban elfogadjuk, hogy nem kell mindenben egyet értenünk, és tiszteletben tartjuk egymás lelkiismeretét, akkor sok esetben sikerül kialakítani egy olyan kompromisszumot, amely egyikünket sem állít magával szembe, és tartósan biztosítja a kapcsolat békéjét. És ki tudja: lehet, hogy a hosszabb kapcsolat alatt kialakul az egyetértés is. Ha például a lány erkölcsi megfontolásból tiszta kapcsolatot akar, a fiú szerint viszont korábbi tapasztalataira alapozva állítja, hogy így a kapcsolat nem működik, akkor ezen jól elvitatkozgathatnak, amire rámehet a kapcsolat. Ha azonban a fiú elfogadja, hogy a lány nem akar szexet, és mégis belevág a kapcsolatba, egy idő után megtapasztalhatja, hogy a kapcsolat így is működik, és ezzel a kérdés nyugvópontra juthat (persze az is lehet, hogy egy idő után a lány is akarni fogja a szexet, de ez már egy másik történet …).

Nyilván egy kapcsolat folytatása, elmélyítése döntés kérdése; közös döntésé, persze. A döntés meghozatalához nyitottság kell, és ennek alapja az igazi alázat. Állítom, hogy a legtöbb kapcsolat az alázat hiányán bukik meg: azon, hogy elismerjem: lehet, hogy nem nekem van igazam, hanem a másiknak; azon, hogy vállaljam a felelősség rám eső részét a kapcsolat megromlásáért; azon, hogy túl büszke vagyok a másik ellenem elkövetett hibáit, bűneit megbocsátani; azon, hogy nem vagyok hajlandó a másik szempontjait egyszer-egyszer az enyém elé helyezni. Ha a kellő alázat és a kapcsolat iránti elkötelezettség megvan mindkettőnkben, akkor a legtöbb probléma megoldható. Ilyen légkörben ugyanis őszintén beszélhetünk egymásnak a vágyainkról, egymással kapcsolatos negatív érzelmeinkről, aggályainkról, sérelmeinkről is, mert az ebben a légkörben nem hat követelőzésnek, vádaskodásnak, hanem a kapcsolat megmentésére vagy megjavítására tett lépéseknek. A legtöbb félreértés, sérelem elrendezhető így: lehet, hogy aznap, amikor elmondom a barátnőmnek, mennyire bántott, hogy lemondta a randevút, csak fájdalom és harag lesz a szívében, de otthon, este, át fogja gondolni, hogy mit éreztem én, és megbocsát, sőt bocsánatot fog kérni a nekem okozott fájdalomért, és én is, otthon átgondolva azokat az érveket, amiket felhozott, jobban megértem a viselkedését, és én is megbocsátok neki, és bocsánatot fogok kérni azért, hogy megbántottam; már csak az lesz a kérdés, hogy melyikünk emeli fel előbb a telefont, hogy bocsánatot kérjen (ilyenkor jobb az elsőségre törekedni!). Nem arról van tehát szó, hogy szőnyeg alá söpörjük a problémákat, és az igazság és igazságosság mellőzésével nem teszünk különbséget jó és rossz között, hanem arról, hogy a problémákat nem növelni, hanem megoldani törekszünk, mégpedig a kölcsönös szeretet szellemében, hiszen mindketten őszintén elköteleztük magunkat a kapcsolat mellett.

Végül ami az elkötelezettséget illeti: sokáig nem hittem el, hogy az elköteleződés milyen nagy gondot okoz sokaknak, hiszen én minden kapcsolatomba tejes szívvel vettem részt, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem mindenkinek magától értetődő. Pedig egészséges kapcsolat valamilyen szintű elköteleződés nélkül nem létezik. Sokan mégis a formális kapcsolat létrejöttéig vonakodnak a kapcsolat mellett elköteleződni, és ha befelé szoros is a kapcsolat, kifelé már nem vállalják. Pedig – ahogy a mondás is tartja – nem lehet egyszerre szűznek is maradni meg házaséletet is élni. Vagy őszintén vállalom a kapcsolatot, ennek minden következményével, vagy hazudok a másiknak. Persze értem én: sokan elhiszik azt, hogy ha nem köteleződnek el a kapcsolat mellett, akkor nem fognak sérülni amikor az véget ér. Lehet, csak el kell dönteni, hogy arra játszunk, hogy a kapcsolat véget ér, vagy arra, hogy fennmarad. A kapcsolatépítés legfontosabb szabálya: abból a kapcsolatból kell kihozni a maximumot, amelyben benne vagyunk. Lehet, hogy az csak egy szép barátság lesz, lehet, hogy egy szép, de fájdalmas szerelem, de lehet, hogy egy házasság. Ezt az elején nem tudhatjuk, de ha nem azzal megyünk bele a kapcsolatba, hogy kihozzuk belőle azt, amit lehet, akkor nem is fogjuk kihozni, az tuti.

Tudom, hogy a házasság gondolata ma riasztó, még a párkeresőknek is; sokszor mondtam mégis lányoknak, hogy amikor randizom valakivel, úgy ülök le vele szemben, hogy lehet: éppen a leendő feleségem ül velem szemben. Nem arról van szó, hogy bárkit elvennék, vagy nyomban megkérem a kezét (bár arra már volt példa, hogy viszonylag hamar …), hanem egyrészt arról, hogy olyannal, akivel nem tudom elképzelni, hogy a feleségem legyen, nem randizom (baráti beszélgetés az más, de ott ez mindig világos), másrészt akivel randizom, a felé megnyitom a szívemet, és készen állok, hogy elfogadjam, sőt áldozatot is vállaljak érte. És éppen ezért nem is szeretek egyszerre többekkel ismerkedni párhuzamosan, mert mindig bízom benne, hogy az aktuális kapcsolat lesz az, amelyben le fogom élni az életem … szerintem csak így lehet és érdemes egy párkapcsolatba belevágni.

Ez azért is fontos, mert a házasságban ugyanez a felállás: az adott kapcsolatban kell boldognak vagy boldogtalannak lennünk, abból kell kihozni a maximumot. Akkor is, ha az esküvő utáni héten a legtökéletesebb partit jelentő ember költözik a szomszédba, és kész lenne a kapcsolatra. Akkor is, ha az első hónap után kiderül, hogy a másik nem olyan, mint hittük. Akkor is, ha a másik a házasság alatt testi vagy lelki beteg lesz, vagy elzüllik. Ha az udvarlás időszakában megszoktuk, hogy csak féllábbal vagyunk a kapcsolatban, készen arra, hogy kilépjünk belőle, ha nem működik minden tökéletesen: akkor nagyon nehéz lesz megtartani a házassági hűséget. Annál is inkább, mert az elköteleződés legfontosabb gyümölcse és megnyilvánulása a másikért való áldozatvállalás: e nélkül pedig tartósan nem tartható fenn egy kapcsolat sem. Jó hír viszont, hogy a kölcsönös áldozatvállalás megerősíti a kapcsolatot, elmélyíti a bizalmat, és gazdagítja a felek személyiségét, mert olyasmire veszi rá őket, amelyre önmagukban, csak a józan belátásuk vagy a magasztos elvek érdekében valószínűleg nem tennének meg. És ez utóbbi akkor is megmarad, ha a kapcsolat felbomlik …

Azt hiszem, ha a kapcsolatainkat keresztény szellemben, a felebaráti szeretet, a sarkalatos erények és az egymás iránti elköteleződés szellemében alakítanánk, értékesebb és stabilabb kapcsolatok alakulnának ki, több örömmel és gazdagabb tartalommal, amelyek megszakadása éppen ezért jobban fájna, de még így is több hozadékuk lenne, mint a folytonos keresgélésnek, csapongásnak, és a fájdalommentes továbblépésnek …

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: