Másik színeváltozás

Mottó: “Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel,
hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett,
a bűntől azonban ment maradt.” (Zsid 4,15)

Legutóbbi bejegyzésemben Jézus színeváltozását az imádsággal való kapcsolatásában gondoltam végig. Nem szeretném azonban, ha valaki az imádságot azért hagyná abba, mert a dicsőség megnyilvánulásait nem tapasztalja az imádság közben. Ez ugyanis csak esetleges kísérőjelenség, ahogyan mutatja Jézus példája is, aki még egy színeváltozást átélt ima közben, amely korántsem volt ilyen dicsőséges: elfogatása előtt, a Getszemáni kertben.

“Magával vitte Pétert, Jakabot és Jánost. Remegni kezdett és gyötrődni.” (Mk 14,33) Jézus itt is átváltozik, ez az átváltozás azonban döbbenetes és riasztó. Az imádság ebben az esetben is feltárja az imádkozó valódi énjét: az átváltozás Jézus emberi természetének gyöngeségét hozza felszínre. Az emberi természet félelemmel tekint az elkövetkezendő szenvedésekre és lázad ellene; Jézus imája is ezt fejezi ki: “Abba, Atyám! – fohászkodott –, te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” Ez a heves érzelmi reakció és kérés azonban egy ima keretében történik, és az ember méltóságát emeli ki: “Aki sértetlen maradt, ha megkísértették, annak ez szolgáljon nagy dicsőségére!” (Sir 31,10) Az ember méltósága éppen abban áll, hogy akkor is választhat jó és rossz között, ha a természete lázad a jó ellen.

“Visszament hozzájuk, de alva találta őket. Megszólította Pétert: ‘Simon, alszol? Egy órát sem tudtál virrasztani velem?’” (Mk 14,37) “Megjelent neki az égből egy angyal, és megerősítette.” (Lk 22,43) Jézus ebben a sötét órában is maga mellé vette a tanítványait, ám látszólag kudarcot vall velük: nem vesznek részt vele az imában, hanem elalszanak. Valójában az ima így is egybekapcsolja Jézust és apostolokat. Jézus is, az apostolok is emberi természetükkel küzdenek: Jézus a félelemmel, az apostolok az álmossággal. Jézus az imájában nem csak a maga gyöngesége ellen harcol, hanem az apostolok zavarodottságával. Lukács meg is jegyzi, hogy az apostolok bánatukban alszanak el: nem akarják ők magára hagyni Jézust, de tehetlennek érzik magukat, ami megbénítja őket. Ugyanakkor van, aki ki tudja fejezni a támogatását: egy angyal a mennyből, aki Jézus engedelmességét látva látható alakban jelenik meg Neki, hogy ezzel is megerősítse. Jézus tehát magárahagyatottsága közepette is egy élő közösség része, még ha annak nem minden tagja tud is rajta segíteni.

“Aludjatok csak és pihenjetek! Elérkezett az óra. Az Emberfiát a bűnösök kezére adják. Keljetek föl, menjünk! Nézzétek, itt jön, aki elárul.” (Mt 26,45-46) Ebben a jelenetben látszólag egyvalaki nincs jelen: az Isten. Jézus egyedül küzd a halálfélelemmel, de csak egy angyal jön megerősítésére, az Atya nem hallat szózatot az égből, mint korábban. Valójában azonban itt is az az imádság vége, hogy Isten megjelenik, és utat mutat. Most nincs fényes felhő, hallható szózat; Jézus lelkében azonban megjelenik az Atya, és helyreállítja szívében a békét. Értsük meg: Jézus már korábban az Atya akarata mellett döntött, de nem nyugodott meg, hiszen háromszor is visszatér, hogy leborulva kérje az Atyától a szenvedéstől való szabadulást. Most viszont az Atya megjelenik, és Jézus megnyugszik: megértéssel fordul az apostolok gyengeségéhez (előbb szemrehányást tett nekik!), elfogadja a sorsát, sőt maga megy elébe, utat mutatva az apostoloknak is.

Látnunk kell tehát, hogy az emberi méltóság kinyilvánítása, a közösség létrehozása és az Isten útmutatása nemcsak akkor kötődnek az imához, ha az ember megtapasztalja Isten dicsőségét az imában, hanem akkor is, amikor látszólag hiába, értelmetlenül, válasz nélkül könyörög hozzá, szeretteitől elszakítva. Az imádságban ugyanis Istennel lépünk kapcsolatba, minden szeretet és közösség forrásával, aki szeretettel fogadja a mi közeledésünket akkor is, ha gyengék, esendőek vagyunk. Isten sokszor észrevétlenül lép be az életünkbe, talán szótlanul nyújt segítséget, de sohasem hagy magunkra; akkor sem, amikor a próba lényege, hogy át kell élnünk az Istentől való elszakítottság élményét. Jézus példáján kell látnunk, hogy Isten sokszor éppen akkor figyel ránk a legjobban, amikor látszólag elérhetetlen távolságban marad, hogy megmutathassuk hűségünket.

Forduljunk tehát még inkább Istenhez, ha úgy tűnik, nem hallgat az imánkra!