Engesztelhetetlen?

Mottó: “Most pedig örülök javatokra szenvedéseimeben,
és kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, húsomban
az ő teste javára, ami az Egyház.” (Kol1,24)

Legutóbbi bejegyzésemet olvasva talán sokan meghökkenhettek, és nekem szegezhetik a kérdést: ha az emberiség mint közösség Krisztus keresztáldozata révén kikerült az ítélet alól, mi értelme van az általunk végzett engesztelő cselekedeteknek, ideértve a szentgyónásban kapott elégtétel elvégzését is? Azt hiszem, nem árt tisztáznunk, hogy valójában mi a szentírási gyökere a mi engesztelő gyakorlatainknak.

Szerető Atya, nem ítéletvégrehajtó!

Mottó: “Mert úgy szerette Isten a világot,
hogy egyszülött Fiát adta oda,
hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.“

Nemrég egy honlapon volt szerencsém rátalálni egy állítólagos, magyar földön adott magánkinyilatkoztatás – a honlap gazdái szerint leginkább hiteles – leiratára. Ebben sok minden más között szerepel egy “látomás” a világ végső sorsa feletti tanácskozásról a mennyben. Nem tartom magamat illetékesnek, hogy ítéletet mondjak ennek a magánkinyilatkoztatásnak az eredete felől, nem is mernék elébe vágni a hivatalos egyházi vizsgálatnak, de ez a részlet szerintem olyan mértékben a Szentírástól eltérő képet fest az Istenről, hogy számomra megdönti ennek az “üzenetnek” a hitelét.

Véres küzdelem

Mottó: “Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet,
hogy majd újra visszavegyem.
Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda,
mert van rá hatalmam, hogy odaadjam,
és van rá hatalmam, hogy visszavegyem.
Ezt a parancsot kaptam az Atyától.” (Jn 10,17-19)

A Virágvasárnappal véget ért a készületi idő, és beléptünk a húsvéti ünnepkörbe. A liturgiában – és sokszor a mi gondolkodásunkban is – persze éles határvonal van a Krisztus szenvedéséről és kínhaláláról megemlékező Nagyhét, és a Krisztus feltámadását ünneplő Húsvét nyolcada között. A nem hívők számára természetes ez a határvonal: az első hét szól a tényekről, a második a mítoszokról. De sokszor a hívők sem érzik igazán, hogy ez a két hét szorosan összetartozik, és egyetlen gondolat hatja át: Isten szeretete az ember iránt.

Éleslátás

Mottó: “Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint emberekben bizakodni.
Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint hatalmasokban reménykedni.” (Zsolt 118,8-9)

A mai evangéliumban János tolmácsolásában hallhattuk a Templom megtisztításának történetét. A prédikációk gyakran Jézus erőszakos fellépését járják körül, én is foglalkoztam már azzal, hogyan értelmezhető Jézus haragja. Ma azonban inkább az elbeszélés vége ragadott meg: János ugyanis a történethez hozzáfűzi: “Amikor pedig húsvétkor Jeruzsálemben, az ünnepen volt, sokan hittek az ő nevében, mert látták a jeleket, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat, és nem volt szüksége arra, hogy bárki tanúskodjék neki az emberekről, mert ő maga is tudta, hogy mi lakik az emberben.” (Jn 2,23-25)

Másik színeváltozás

Mottó: “Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel,
hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett,
a bűntől azonban ment maradt.” (Zsid 4,15)

Legutóbbi bejegyzésemben Jézus színeváltozását az imádsággal való kapcsolatásában gondoltam végig. Nem szeretném azonban, ha valaki az imádságot azért hagyná abba, mert a dicsőség megnyilvánulásait nem tapasztalja az imádság közben. Ez ugyanis csak esetleges kísérőjelenség, ahogyan mutatja Jézus példája is, aki még egy színeváltozást átélt ima közben, amely korántsem volt ilyen dicsőséges: elfogatása előtt, a Getszemáni kertben.

Fenn a hegyen

Mottó: “Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol,
könyörgő szavadra így felel: Nézd, itt vagyok!” (Iz 58,9)

A színeváltozás Jézus életének egyik csúcspontja. Az évek során már sok-sok elmélkedést hallottam, amelynek tárgya a jelenet nagyszerűsége, szimbolikus tartalma volt. Ma azonban elgondolkoztam a jelenet egy, csak Lukácsnál megőrzött elemén: minderre akkor kerül sor, amikor Jézus imádkozik. Azt hiszem, ha ebből a szempontból gondoljuk át a jelenetet, az a mi imádságunkról is sokat elmond.

Nincs kegyelem?!

Mottó: “Te gonosz szolga!
Kérésedre minden adósságodat elengedtem. 
Nem kellett volna néked is megkönyörülnöd szolgatársadon,
ahogy én megkönyörültem rajtad?” (Mt 18,32-33)

A hétvége legfontosabb közpolitikai eseménye alighanem a köztársasági elnök lemondásával záruló hecckampány volt egy kegyelmi ügy ürügyén. Ne tévedjünk: semmi olyan nem történt az elmúlt évben, ami jogszerűtlen vagy erkölcstelen lett volna, pusztán a sajtó ismét felhasználta az emberek tudatlanságát, hogy irányba állíthassa a mindig hőbörgők tömegét. Azokat, akik okosabbnak és jobbank hiszik magukat másoknál, és éppen ezzel leplezik le, hogy semmit nem értenek abból, amit egykor európai kultúrának neveztünk, mert a kereszténység már nem járja át a szívüket. Akkor sem, ha magukat nagy kereszténynek tartják.

Vigyázat, hamisítják!

Mottó: “Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.” (1Jn 1,5)

Múltkor megakadt a szemem a János evangélium Prológusának egy során: “Ő az igazi Világosság, amely minden embert megvilágosít.” (Jn 1,9). Ha az Ige az igazi Világosság, akkor nyilván lennie kell hamis világosságnak is; és valóban, Pál apostol utal is erre: “a Sátán is a világosság angyalának tetteti magát. Nem nagy dolog tehát, ha a szolgái is az igazság szolgáinak akarnak látszani.” (2Kor 11,14). Ennek nyomán kicsit elgondolkodtam a Szentírásban megfigyelhető világosság-szimbolikán.

Uram, miért jöttél?

Mottó: “Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre.
Azt kívánom, bárcsak már lángra lobbanna!” (Lk 12,49)

A karácsonyi homíliában papjaink és püspökeink igyekeznek számunkra foghatóvá tenni az ünnep jelentőségét. Úgy gondolhatnánk, hogy ezt a témát már sokszorosan kimerítettük; mi újat lehet mondani? Bizonyára papjaink is sokat gondolkoztak ezen az elmúlt napokban. Noha szerencsére – nem lévén lelkipásztor – nekem ilyen gondjaim nincsenek, de hazafelé a vonaton kicsit én is elgondolkoztam rajta, vajon miért is jött Jézus közénk.

Nem a ti dolgotok!

Mottó: “És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket,
boldogok azok a szolgák.” (Lk 12,38)

Ma az Egyház Krisztus király ünnepét ünnepli, vagyis Krisztus második, dicsőséges eljövetele mellett tesz hitet, egy olyan jövőbeli eseményre hívva fel a figyelmet, amelynek lényegét a Hitvallás így foglal össze: “de [Krisztus] újra eljön dicsőségben és országának nem lesz vége.” Ezt az eseményt szoktuk a világ végének is nevezni, hiszen Jézus Krisztus uralmának kiteljesedésével és nyilvánvaló válásával ez a bűnös világ elmúlik, hogy helyet adjon Isten örökké tartó, egyetemes, dicsőséges uralmának. Mégis hiba lenne, ha figyelmünket erre az eseményre összpontosítanánk, hiszen Jézus sem ezt várja tőlünk.