Mégis, miféle szeretet?! II.

Mottó: “Az almafa alatt keltettelek föl.
Ott, ahol vajúdni kezdett veled anyád, ahol kínok közt fetrengett, aki megszült. 
Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra!
Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág.
Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. 
Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni.” (Én 8,5-7)

Legutóbbi bejegyzésemben már utaltam rá, hogy a bibliai szeretet lényegét akkor tudjuk helyesen felfogni, ha azok felől a képek felől közelítjük meg, amellyel a Szentírás Istent próbálja megragadni. Az előző alkalommal a Pásztor képét idéztem fel, ezúttal a házastárs és jegyes képét vizsgálom meg. Ez a kép az Ószövetségi prófétáktól ered, és meglehetősen konfliktusos alaphelyzetre épül. Isten a vőlegény, férj, Izrael pedig a hűtlen jegyes, feleség, aki – megszegve az Istennel kötött, kizárólagosságot követelő szövetséget – mások, idegen istenek felé fordult, velük “paráználkodott”. Igencsak tanulságos kép, ha arra gondolunk, mennyire hasonló a helyzet az egykor keresztény, de egyre inkább elvallástalanodó Európában.

Mégis, miféle szeretet?! I.

Mottó: “Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást,
amint én szerettelek benneteket.
Senki sem szeret jobban, mint az,
aki életét adja barátaiért. ” (Jn 15,12-13)

A napokban hallgattam egy műsort, amelyben ún. tradicionalista keresztények szapulták az Egyházat, kiemelve, hogy szerintük az Egyház csak akkor hiteles, ha szigorú. Ezen alaposan elgondolkodtam, és azt hiszem, a kritikában van egy csipetnyi igazság. Nem mintha egyetértenék azzal, hogy a szigor egyenes arányban áll a szentséggel: ez a puritánok eretneksége, akik istenkáromló módon a maguk erkölcsi tisztasága révén akarnak üdvözülni, mintha ez lehetséges lenne. Az ugyanakkor kétségtelen, hogy sokan Istent egy jóságos nagybácsinak tekintik, aki elnéző szeretettel tekint bűneinkre, és csak ki kell mondani, hogy bízunk benne, máris egy csapásra mindent megold és mindenről gondoskodik, hogy felhőtlen buliként éljük meg az életet. Azt hiszem, ez utóbbi is eretnekség, és abból fakad, hogy az Isten szeretetét valami rózsaszín vattacukornak fogják fel, amely inkább bulikellék, mint a világ rendjét fenntartó Erő.

Csak múló szeszély?

Mottó: “Mit tegyek veled, Efraim? Mit tegyek veled, Júda?
Jámborságtok olyan, mint a reggeli felhő, és mint a reggel tovatűnő harmat;
ezért vertem őket a próféták által, megöltem őket szám igéjével.
Ítéletem elérkezik, mint a világosság, mert én irgalmasságot akarok és nem áldozatot,
és Isten ismeretét inkább, mint égő áldozatokat.” (Óz 6,4-6)

A mai evangéliumban az irgalmas szamaritánus példabeszédét hallhattuk; ez is egy olyan történet, amelyet unásig ismerünk, sőt előre tudjuk, mit fogunk a szószékről hallani ezzel kapcsolatban. Mégis azt hiszem, érdemes kicsit közelebbről szemügyre vennünk ezt a történetet, mert a rutin kicsit kimozdította a fókuszt egy olyan irányba, amely felé – szerintem legalábbis – nem Jézus akarja terelni a figyelmünket. Ma az irgalmas szamaritánus az önfeláldozó szeretet példája, aki időt, fáradtságot és pénzt nem kímélve segít. Pedig Jézus példabeszédében csak egy idegen, aki – meglepő módon – segít egy rászorulón.