Laus naturae hominis

Mottó: “Mi az ember, hogy megemlékezel róla,
az ember fia, hogy gondot viselsz reá? 
Majdnem isteni lénnyé tetted,
dicsőséggel és fönséggel koronáztad. 
Hatalmat adtál neki kezed műve fölött,
mindent lába alá vetettél: 
minden juhot és barmot, a mezők vadjait, 
az ég madarait s a tenger halait, mindent, ami a tengerek ösvényén kering,” (Zsolt 8,5-9)

Az emberi természetet manapság hajlamosak vagyunk becsmérelni; az ember kétségkívül sok szörnyűséget tett eddigi történelme során, és sokszor nem jól bánt a rábízott teremtett világgal, és személyünkben is nap mint nap megtapasztaljuk az emberi természet gyarlóságát, korlátait, esendőségét. Ennek ellenére nem tesszük helyesen, ha az emberi természetet mindenestül rossznak tartjuk, és az embert valami alapvető rossznak, valamiféle szörnyetegnek tartjuk, mint a radikális “természetvédők”. Nekünk, keresztényeknek tudnunk kell, hogy bár a bűn hatására megromlott emberi természetünk, de nem változtatta meg az emberi természet lényegét, csak az emberi képességek, tulajdonságok és lehetőségek összhangját zavarta meg. Emberi természetünk lényege viszont jó, és Isten akarta, hogy ilyenek legyünk.