Keresztúton (II.)

Mottó: “Egymás terhét hordozzátok!” (Gal 6,2)

Legutóbbi bejegyzésemben azt a kérdést jártam kissé körül, hogy milyen helyzetbe kerül az, aki szenved, és ehhez képest hogyan nem szabad közelednünk egy szenvedő emberhez. Most egy kicsit továbblépve azt venném szemügyre, hogy – a felebaráti szeretet szellemében – hogyan viszonyuljunk a szenvedő embertársainkhoz. Természetesen nem merném állítani, hogy birtokában vagyok a teljes és támadhatatlan válaszoknak, így csupán bizonyos szempontokat szeretnék ennek kapcsán felvillantani.

Keresztúton (I.)

Mottó: “…még szenvedéseinkkel is dicsekszünk,
mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad,
a türelemből kipróbált erény,
a kipróbált erényből reménység.” (Róm 5,3-4)

Aligha van olyan ember, aki élete folyamán ne szenvedett volna; azt hiszem, hogy a legegyetemesebb emberi tapasztalatok egyike a szenvedés, amellyel a filozófusoktól kezdve az egyszerű emberig mindenki szembesül, és mindenki a maga módján igyekszik ezt a találkozást feldolgozni. A szenvedés a világunk egyik legnagyobb botrányköve: az Isten és a világ jóságába vetett hit első látásra kiáltó ellentmondásban van a szenvedés tapasztalatával. Ez az a pont, ahol a keresztény ember hitének ereje és értéke megmutatkozik, hiszen a nem hívők számára éppen a szenvedés tapasztalata e hit legfőbb cáfolata.

Hű és okos sáfároknak

Mottó: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában,
hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.” (Mt 13,52)

Mostanában sokszor el-el gondolkozom azon, hogy a templomainkban elhangzó szentbeszédek vajon alkalmasak-e arra, hogy a nem hívőknek új felismeréseket, a kételkedőknek biztos eligazítást, a szenvedőknek bátorítást vagy vigaszt nyújtsanak. Igehirdetőink nagyon sokszor és szépen kifejtik ugyan, hogy Krisztus fényt, örömet és megváltást hozott a világnak, de alig-alig nyújtanak támpontokat arra, hogy mi is ez a “fény”, miben áll az “örömhír”, és mit jelent számunkra a “megváltás”.  (Talán ők maguk sem tudják?) Pedig az igehirdetésnek – amelyre nem szabad egyszerűen az ünnepi misék állandó kellékeként, egy “letudandó feladatként” gondolnunk – nem elsősorban a nyugodt katolikus hátországban élők vallási ismereteinek felelevenítését kell szolgálnia, hanem inkább a küzdő Egyház frontvonalakról érkező tagjainak megerősítését.