Engesztelhetetlen?

Mottó: “Most pedig örülök javatokra szenvedéseimeben,
és kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, húsomban
az ő teste javára, ami az Egyház.” (Kol1,24)

Legutóbbi bejegyzésemet olvasva talán sokan meghökkenhettek, és nekem szegezhetik a kérdést: ha az emberiség mint közösség Krisztus keresztáldozata révén kikerült az ítélet alól, mi értelme van az általunk végzett engesztelő cselekedeteknek, ideértve a szentgyónásban kapott elégtétel elvégzését is? Azt hiszem, nem árt tisztáznunk, hogy valójában mi a szentírási gyökere a mi engesztelő gyakorlatainknak.

Mégis, miféle szeretet?! III.

Mottó: “Ne hárítsd el, fiam, az Úr intelmét, és ne állj ellen a dorgálásának. 
Az Úr megfeddi azt, akit szeret, mint apa a fiát, akinek jót akar.” (Péld 3,11-12)

Nem tudom, kedves Olvasóim hallották-e már ezt a szó-szörnyet: “feminista teológus”. Ezzel az oximoronnal jellemzik magukat azok, akik (egyébként marxista eredetű) politikai meggyőződésüket (a nők a férfiak elnyomása alatt élnek, amely alól fel kell őket szabadítani) a Szentírás értelmezése során is elsődleges szempontként akarják érvényesíteni, és arra törekszenek, hogy a kinyilatkoztatott szövegeket “megtisztítsák” a patriarchális elemektől. A baj csak az, hogy ezzel megcsonkítják a kinyilatkoztatást, hiszen az, hogy a Szentírás milyen képeket alkalmaz Istenre, önmagában is fontos tanítást tartalmaz; ha a képeket nem vesszük adottnak, és nem azokból indulunk ki, akkor már nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit mond magáról az Isten, hanem arra, miként lehetne olyan az Isten, hogy el tudjuk őt fogadni. Csakhogy ez már nem hitből építkező teológia, hanem valamiféle szekuláris valláslélektan …

Mégis, miféle szeretet?! II.

Mottó: “Az almafa alatt keltettelek föl.
Ott, ahol vajúdni kezdett veled anyád, ahol kínok közt fetrengett, aki megszült. 
Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra!
Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág.
Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. 
Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni.” (Én 8,5-7)

Legutóbbi bejegyzésemben már utaltam rá, hogy a bibliai szeretet lényegét akkor tudjuk helyesen felfogni, ha azok felől a képek felől közelítjük meg, amellyel a Szentírás Istent próbálja megragadni. Az előző alkalommal a Pásztor képét idéztem fel, ezúttal a házastárs és jegyes képét vizsgálom meg. Ez a kép az Ószövetségi prófétáktól ered, és meglehetősen konfliktusos alaphelyzetre épül. Isten a vőlegény, férj, Izrael pedig a hűtlen jegyes, feleség, aki – megszegve az Istennel kötött, kizárólagosságot követelő szövetséget – mások, idegen istenek felé fordult, velük “paráználkodott”. Igencsak tanulságos kép, ha arra gondolunk, mennyire hasonló a helyzet az egykor keresztény, de egyre inkább elvallástalanodó Európában.

Mégis, miféle szeretet?! I.

Mottó: “Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást,
amint én szerettelek benneteket.
Senki sem szeret jobban, mint az,
aki életét adja barátaiért. ” (Jn 15,12-13)

A napokban hallgattam egy műsort, amelyben ún. tradicionalista keresztények szapulták az Egyházat, kiemelve, hogy szerintük az Egyház csak akkor hiteles, ha szigorú. Ezen alaposan elgondolkodtam, és azt hiszem, a kritikában van egy csipetnyi igazság. Nem mintha egyetértenék azzal, hogy a szigor egyenes arányban áll a szentséggel: ez a puritánok eretneksége, akik istenkáromló módon a maguk erkölcsi tisztasága révén akarnak üdvözülni, mintha ez lehetséges lenne. Az ugyanakkor kétségtelen, hogy sokan Istent egy jóságos nagybácsinak tekintik, aki elnéző szeretettel tekint bűneinkre, és csak ki kell mondani, hogy bízunk benne, máris egy csapásra mindent megold és mindenről gondoskodik, hogy felhőtlen buliként éljük meg az életet. Azt hiszem, ez utóbbi is eretnekség, és abból fakad, hogy az Isten szeretetét valami rózsaszín vattacukornak fogják fel, amely inkább bulikellék, mint a világ rendjét fenntartó Erő.

Csak múló szeszély?

Mottó: “Mit tegyek veled, Efraim? Mit tegyek veled, Júda?
Jámborságtok olyan, mint a reggeli felhő, és mint a reggel tovatűnő harmat;
ezért vertem őket a próféták által, megöltem őket szám igéjével.
Ítéletem elérkezik, mint a világosság, mert én irgalmasságot akarok és nem áldozatot,
és Isten ismeretét inkább, mint égő áldozatokat.” (Óz 6,4-6)

A mai evangéliumban az irgalmas szamaritánus példabeszédét hallhattuk; ez is egy olyan történet, amelyet unásig ismerünk, sőt előre tudjuk, mit fogunk a szószékről hallani ezzel kapcsolatban. Mégis azt hiszem, érdemes kicsit közelebbről szemügyre vennünk ezt a történetet, mert a rutin kicsit kimozdította a fókuszt egy olyan irányba, amely felé – szerintem legalábbis – nem Jézus akarja terelni a figyelmünket. Ma az irgalmas szamaritánus az önfeláldozó szeretet példája, aki időt, fáradtságot és pénzt nem kímélve segít. Pedig Jézus példabeszédében csak egy idegen, aki – meglepő módon – segít egy rászorulón.

Ajándékot kaptunk

Mottó: “Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, 
én meg majd kérem az Atyát, és más szószólót ad nektek:
az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. 
A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri.
De ti ismeritek, mert bennetek van és bennetek marad.” (Jn 14,15-17)

Pünkösd ünnepét üljük: a Szentlélek eljöveteléért adunk hálát az Atyának, aki elküldte, és Jézusnak, aki kiesdte nekünk ezt a nagy Ajándékot. Ez egy sajátosan keresztény ünnep, amelynek nincs pogány, kulturális lenyomata (hacsak a pünkösdi király választásának szokására nem gondolunk, ami ma már nem él). A nem keresztények igazából nem is értik: a pogányok számára megfoghatatlan a Lélek mint önálló személy, a zsidók és a muszlimok pedig a monoteizmus sérelmét látják a Szentháromság tanában, sőt, a muszlimok egészen egyszerű tévedésben vannak abban, hogy mit is jelent: a Korán úgy említi elítélőleg, mintha Mária lenne a harmadik isteni személy. Beteljesedett tehát Jézus szava: “a világ … nem látja és nem ismeri. “

Testvéri egység

Mottó: “De más juhaim is vannak,
amelyek nem ebből az akolból valók.
Ezeket is ide kell vezetnem.
Hallgatni fognak szavamra,
s egy nyáj lesz és egy pásztor.” (Jn 10,16)

Ma ér véget a keresztények egységéért tartott imahét; illő tehát néhány szóval megemlékeznünk az ökumenikus mozgalomról, annál is inkább, mivel sokan félreértik. Az mindenki számára világos, hogy a keresztény felekezetek közötti torzsalkodások, a keresztény felekezetek sokban eltérő tanítása botrányos , és sokak szemében azt bizonyítja, hogy az Egyház csak egy emberi vállalkozás, a hitünk csak máz és Isten Országa csak álom. Ezt a helyzetet tehát fel kellene számolni, de nem mindegy, hogy hogyan.

Keresztelés 2.0.

Tisztítási módok

Mottó: “Én csak vízzel keresztellek,
hogy bűnbánatra indítsalak benneteket,
de aki a nyomomba lép, az hatalmasabb nálam.
Arra sem vagyok méltó, hogy a saruját hordozzam.
Ő Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket megkeresztelni.” (Mt 3,11)

Most vasárnap az Egyház Jézus megkeresztelkedésének ünnepét üli, megemlékezve arról, hogy Jézus a Jordán mellett felkereste Keresztelő Jánost, és felvette János keresztségét. Ez az esemény jól adatolt történelmi tény; nemcsak azért, mert mind a négy evangélium beszámol róla, hanem azért is, mert a beszámolókból is kitűnik, hogy Jézusnak ez a tette később komoly támadási felületet adott a keresztényekkel szemben János tanítványai számára, akik Jánost nagyobbnak tartották, mint Jézust. De vajon mi jól értjük-e jámbor cselekedet jelentőségét?

A Kapitány érkezése

Mottó: “A Lélek és a menyasszony mondják: ‘Jöjj el!’…” (Jel 22,17)

Ismét elérkezett Pünkösd napja, az az ünnep, amellyel a hitét vesztett, egykor keresztény Európa nem tud mit kezdeni. A Karácsonyt sikerült átfesteni a Szeretet Ünnepévé, amikor a családok összejönnek a karácsonyfa körül és megajándékozzák egymást, a Húsvét a nemzetközi nyusziünneppé szelídült, amikor a gyerekek kapnak ajándékot, de ez a Pünkösd már igazán nem mond semmit az emberek sokaságának, hiszen nem kötődnek hozzá polgári kultúrába felvett népszokások. Pedig ez az ünnep is ajándékozásról szól: ekkor küldte el nekünk Jézus a legnagyobb Ajándékot, akit csak küldhetett: az Úr Lelkét.

Testvérek között is …

Mottó: „Ki sokat markol, keveset fog.”

Az előző vasárnap Mária és Márta történetét (Lk 10,38-42) adta elénk az Evangéliumban az Egyház. Fontos történet, kár, hogy a szentbeszédek alapvetően téves nyomon szokták értelmezni, mert a két nővér alakját allegóriaként fogják fel, és a tevékeny és szemlélődő életmód szembeállítását látják bele a történetbe. Pedig a történet nem erről szól, hanem egy ennél sokkal fontosabb figyelmeztetést tartalmaz számunkra, keresztényeknek.