Mégis, miféle szeretet?! I.

Mottó: “Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást,
amint én szerettelek benneteket.
Senki sem szeret jobban, mint az,
aki életét adja barátaiért. ” (Jn 15,12-13)

A napokban hallgattam egy műsort, amelyben ún. tradicionalista keresztények szapulták az Egyházat, kiemelve, hogy szerintük az Egyház csak akkor hiteles, ha szigorú. Ezen alaposan elgondolkodtam, és azt hiszem, a kritikában van egy csipetnyi igazság. Nem mintha egyetértenék azzal, hogy a szigor egyenes arányban áll a szentséggel: ez a puritánok eretneksége, akik istenkáromló módon a maguk erkölcsi tisztasága révén akarnak üdvözülni, mintha ez lehetséges lenne. Az ugyanakkor kétségtelen, hogy sokan Istent egy jóságos nagybácsinak tekintik, aki elnéző szeretettel tekint bűneinkre, és csak ki kell mondani, hogy bízunk benne, máris egy csapásra mindent megold és mindenről gondoskodik, hogy felhőtlen buliként éljük meg az életet. Azt hiszem, ez utóbbi is eretnekség, és abból fakad, hogy az Isten szeretetét valami rózsaszín vattacukornak fogják fel, amely inkább bulikellék, mint a világ rendjét fenntartó Erő.

A gyermeket az apai szigor veszi rá a helyes viselkedésre

Mottó: „Jaj neked, Jeruzsálem, hogy nem tudsz megtisztulni!
Meddig mehet ez még így tovább?!” (Jer 13,27.)

Ha annak okát kutatjuk, miért is fordulnak el az sokan Istentől, nyilván fel fog merülni az istenkép kérdése is. Sok ateista gondolkodó azért tartja Istent elképzelt alaknak, mert azt az istenképet veszi alapul, ahol az Úr, mint valami éjjeliőr, virraszt a világ felett, hogy megbüntesse azt, aki megsérti a rendet, illetve megjutalmazza azt, aki megtartja azt. Ha ebből az istenképből indulunk ki, kézenfekvőnek tűnik, mi az Isten „funkciója”: az embereket rávenni a helyes, illetve helyesnek tartott viselkedésre. A gyermeket az apai szigor veszi rá a helyes viselkedésre, így az Isten nem más, mint gyermekkorunk eszményített apaképének társadalmiasítása és fetisizálása – vallja nem egy ateista gondolkodó.