Mégis, miféle szeretet?! I.

Mottó: “Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást,
amint én szerettelek benneteket.
Senki sem szeret jobban, mint az,
aki életét adja barátaiért. ” (Jn 15,12-13)

A napokban hallgattam egy műsort, amelyben ún. tradicionalista keresztények szapulták az Egyházat, kiemelve, hogy szerintük az Egyház csak akkor hiteles, ha szigorú. Ezen alaposan elgondolkodtam, és azt hiszem, a kritikában van egy csipetnyi igazság. Nem mintha egyetértenék azzal, hogy a szigor egyenes arányban áll a szentséggel: ez a puritánok eretneksége, akik istenkáromló módon a maguk erkölcsi tisztasága révén akarnak üdvözülni, mintha ez lehetséges lenne. Az ugyanakkor kétségtelen, hogy sokan Istent egy jóságos nagybácsinak tekintik, aki elnéző szeretettel tekint bűneinkre, és csak ki kell mondani, hogy bízunk benne, máris egy csapásra mindent megold és mindenről gondoskodik, hogy felhőtlen buliként éljük meg az életet. Azt hiszem, ez utóbbi is eretnekség, és abból fakad, hogy az Isten szeretetét valami rózsaszín vattacukornak fogják fel, amely inkább bulikellék, mint a világ rendjét fenntartó Erő.

Obsitosok ünnepe?

Mottó: “Ne legyen nyugtalan a szívetek!
Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek!
Atyám házában sok hely van,
ha nem így volna, megmondtam volna nektek.” (Jn 14,2)

Ma Mindenszentek ünnepe van, amely tavaly óta már Magyarországon is (ismét) kötelező egyházi ünnep. A Mindenszentek ünnepét a népi hagyományban elnyomta a holnapi ünnep, a Halottak Napja, pedig valójában ez a nagyobb ünnep. Persze azért, mert sokan így gondolkodnak: szentek kevesen lesznek közülünk, de az biztos, hogy egyszer mindnyájan meghalunk. Azért gondolják így, mert téves elképzelésük van az életszentségről, és nem érzik magukban a lehetőséget arra, hogy szentekké váljanak. Pedig szentté válni nem is olyan  rendkívüli dolog: erről szól ez a mai ünnep.

Dicsőség az Atyának!

Mottó: “Atyám házában sok lakóhely van …”

Ma reggel elmentem szentmisére, az első péntek okán. Ott kiderült, hogy igen jól tettem ezt, mert ma, augusztus 7. napján van az Atyaisten ünnepe, vagyis amikor különösen is az Atyára figyelünk. Maga az ünnep gondolata nem új, az 1830-as években kapott magánkinyilatkoztatás nyomán rendelte el az Egyház. Mégis, azt hiszem, napjainkban talán még inkább időszerű az Atyaisten szeretetéről és irgalmáról elmélkedni.

A bűntudaton is túl …

Mottó: „Ha szívünk vádol minket valamivel,
az Isten fölötte áll szívünknek: Ő mindent tud.
Szeretteim, ha szívünk nem vádol,
legyünk bizalommal Isten iránt.” (1Jn.3,20-21.)

Sok gondolkodó, sokféleképpen vetette már a kereszténység szemére, hogy a bűntudat vallása, amely megnyomorítja az emberek lelkét, kínzó önvádba és önmarcangolásba kergetve híveit. Sokszor úgy tűnik, hogy ez a kritika alapos, hiszen hiteles keresztények is kiemelik a bűntudat szerepét, amikor úgy nyilatkoznak, hogy világunk erkölcsi züllésében komoly szerepe van annak, hogy az emberekből kiveszett a bűntudat. Valóban, ha nem tudatosítjuk bűnös mivoltunkat, nem születhet meg szívünkben az őszinte bűnbánat, ám azt mondom, hogy nekünk, keresztényeknek túl kell lépnünk a bűntudaton, ha hitünkhöz hűek akarunk maradni.

Tartsatok bűnbánatot!

Mottó: „A szeretetben nincs félelem.” (1Jn.4,18)

Tavaly november folyamán elég nagy kutyaszorítóba kerültem, és ez alkalomból volt szerencsém megismerkedni saját korlátaim egyikével-másikával. Komolyabb bajom nem történt, de rájöttem arra, hogy rám fér egy alapos lelki tatarozás. (Legutóbb a gimnáziumi évek alatt folyt e téren nagyobb felújítás, amikor addigi tapasztalatimat és tanulmányaimat átelmélkedve kialakítottam „felnőtt” gondolkodásmódom kereteit.) Ennek jegyében összevásároltam néhány könyvet, hogy saját tapasztalataim mellett nálam bölcsebb emberek okos meglátásait is felhasználhassam. E könyvek között volt olyan is, amely a bennünk élő Isten-képpel, és annak lelki hatásaival foglalkozott (Karl Frielingsdorf: Istenképek; Ahogy beteggé tesznek – és ahogy gyógyítanak, Szent István Társulat, Budapest, 2007.). Ennek számos érdekes meglátása nyomán – azt hiszem – a sorok között megbújó Isten-képekre is kissé érzékenyebbé váltam.

A gyermeket az apai szigor veszi rá a helyes viselkedésre

Mottó: „Jaj neked, Jeruzsálem, hogy nem tudsz megtisztulni!
Meddig mehet ez még így tovább?!” (Jer 13,27.)

Ha annak okát kutatjuk, miért is fordulnak el az sokan Istentől, nyilván fel fog merülni az istenkép kérdése is. Sok ateista gondolkodó azért tartja Istent elképzelt alaknak, mert azt az istenképet veszi alapul, ahol az Úr, mint valami éjjeliőr, virraszt a világ felett, hogy megbüntesse azt, aki megsérti a rendet, illetve megjutalmazza azt, aki megtartja azt. Ha ebből az istenképből indulunk ki, kézenfekvőnek tűnik, mi az Isten „funkciója”: az embereket rávenni a helyes, illetve helyesnek tartott viselkedésre. A gyermeket az apai szigor veszi rá a helyes viselkedésre, így az Isten nem más, mint gyermekkorunk eszményített apaképének társadalmiasítása és fetisizálása – vallja nem egy ateista gondolkodó.