Mégis, miféle szeretet?! III.

Mottó: “Ne hárítsd el, fiam, az Úr intelmét, és ne állj ellen a dorgálásának. 
Az Úr megfeddi azt, akit szeret, mint apa a fiát, akinek jót akar.” (Péld 3,11-12)

Nem tudom, kedves Olvasóim hallották-e már ezt a szó-szörnyet: “feminista teológus”. Ezzel az oximoronnal jellemzik magukat azok, akik (egyébként marxista eredetű) politikai meggyőződésüket (a nők a férfiak elnyomása alatt élnek, amely alól fel kell őket szabadítani) a Szentírás értelmezése során is elsődleges szempontként akarják érvényesíteni, és arra törekszenek, hogy a kinyilatkoztatott szövegeket “megtisztítsák” a patriarchális elemektől. A baj csak az, hogy ezzel megcsonkítják a kinyilatkoztatást, hiszen az, hogy a Szentírás milyen képeket alkalmaz Istenre, önmagában is fontos tanítást tartalmaz; ha a képeket nem vesszük adottnak, és nem azokból indulunk ki, akkor már nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit mond magáról az Isten, hanem arra, miként lehetne olyan az Isten, hogy el tudjuk őt fogadni. Csakhogy ez már nem hitből építkező teológia, hanem valamiféle szekuláris valláslélektan …

Mégis, miféle szeretet?! II.

Mottó: “Az almafa alatt keltettelek föl.
Ott, ahol vajúdni kezdett veled anyád, ahol kínok közt fetrengett, aki megszült. 
Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra!
Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág.
Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. 
Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni.” (Én 8,5-7)

Legutóbbi bejegyzésemben már utaltam rá, hogy a bibliai szeretet lényegét akkor tudjuk helyesen felfogni, ha azok felől a képek felől közelítjük meg, amellyel a Szentírás Istent próbálja megragadni. Az előző alkalommal a Pásztor képét idéztem fel, ezúttal a házastárs és jegyes képét vizsgálom meg. Ez a kép az Ószövetségi prófétáktól ered, és meglehetősen konfliktusos alaphelyzetre épül. Isten a vőlegény, férj, Izrael pedig a hűtlen jegyes, feleség, aki – megszegve az Istennel kötött, kizárólagosságot követelő szövetséget – mások, idegen istenek felé fordult, velük “paráználkodott”. Igencsak tanulságos kép, ha arra gondolunk, mennyire hasonló a helyzet az egykor keresztény, de egyre inkább elvallástalanodó Európában.

Mégis, miféle szeretet?! I.

Mottó: “Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást,
amint én szerettelek benneteket.
Senki sem szeret jobban, mint az,
aki életét adja barátaiért. ” (Jn 15,12-13)

A napokban hallgattam egy műsort, amelyben ún. tradicionalista keresztények szapulták az Egyházat, kiemelve, hogy szerintük az Egyház csak akkor hiteles, ha szigorú. Ezen alaposan elgondolkodtam, és azt hiszem, a kritikában van egy csipetnyi igazság. Nem mintha egyetértenék azzal, hogy a szigor egyenes arányban áll a szentséggel: ez a puritánok eretneksége, akik istenkáromló módon a maguk erkölcsi tisztasága révén akarnak üdvözülni, mintha ez lehetséges lenne. Az ugyanakkor kétségtelen, hogy sokan Istent egy jóságos nagybácsinak tekintik, aki elnéző szeretettel tekint bűneinkre, és csak ki kell mondani, hogy bízunk benne, máris egy csapásra mindent megold és mindenről gondoskodik, hogy felhőtlen buliként éljük meg az életet. Azt hiszem, ez utóbbi is eretnekség, és abból fakad, hogy az Isten szeretetét valami rózsaszín vattacukornak fogják fel, amely inkább bulikellék, mint a világ rendjét fenntartó Erő.

Kitelepülők és otthonülők

Mottó: “Ezért a férfi elhagyja apját és anyját
és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz.” (Ter 2,24)

A napokban a világhálón kalandozva ígéretes nevű blogra találtam: “Keresztény család”. Átfutottam a bejegyzéseket, főleg angol nyelvű cikkek fordításai szerepelnek rajta. Az általam elolvasott bejegyzések egyikében egy amerikai pszichiáter adott párkeresési tanácsokat, és – egyebek mellett – óva intett azoktól, akik 35 évesen még otthon élnek. Ez az apró megjegyzés emlékeimbe idézte azt a másik cikket, amelyet a Családhálón olvastam a “gyernőttekről”, és eldöntötte a kérdést: itt az ideje, hogy ezzel a világhálón terjedő butasággal szembeni éles kritikámat megosszam kedves Olvasóimmal.