Terv szerint

Mottó: “Amikor a homályban keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem, 
szemed már látta tetteimet, s könyvedben mind felírta őket.
Meghatároztad napjaimat, mielőtt még egy is megjelent belőlük.” (Zsolt 139,15-16)

Ma az Egyház Jézus megkeresztelkedését, egyben felkenésének ünnepét üli, amikor beteljesült az Írás “Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket. Hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadságot a börtönök lakóinak. Hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszújának napját. Hogy megvigasztaljam mind a gyászolókat, és koszorút adjak a hamu helyébe, örömnek olaját a gyászruha helyett, a szomorúság lelke helyett meg ünnepi öröméneket.” (Iz 61,1-3) Jézus ezen a napon úgy jelenik meg, mint az Úr felkentje (ezt jelenti a Messiás szó!); Keresztelő János számára is ekkor lesz nyilvánvaló, ki jött el hozzá (Jn 1,32-33). A mai nap evangéliumában van azonban egy apró mozzanat, amelyet csak Máté őrzött meg, és amely felett talán hajlamosak vagyunk átsiklani, de ma, a háborús évkezdeten talán többet mond, mint bármikor.

Meg tudsz bocsátani?

Mottó: “… és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek.“

Nemrég egyik barátommal arról beszélgettünk, mit is jelent valójában megbocsátani, milyen lépések kellenek ahhoz, hogy a megbocsátás végbemenjen. Abban mindketten egyetértettünk, hogy a megbocsátás egyszerre egy döntés és egy folyamat. Azt gondolom, sokan azért gondolják úgy, hogy nem tudnak megbocsátani, mert nincsenek teljesen tisztában azzal, mit is jelent ez. Ugyanakkor fontos lenne, hogy tisztázzuk, mit is vár el tőlünk Jézus, amikor a megbocsátásra szólít fel minket, hiszen Isten bocsánatát teszi ettől függővé.

Mégis, miféle szeretet?! IV.

Mottó: “Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban,
amely Krisztus Jézusban volt.” (Fil 2,5)

Előző bejegyzéseimben röviden áttekintettem, mit mond Istenről és az isteni szeretetről (az agapéról) a Pásztor, a Jegyes és az Atya képe (aki a legutóbbi részt kihagyta, mert azt hitte, a feministákat ekézem benne, jól teszi, ha pótolja a mulasztását, mielőtt a mai részt elolvassa). Most röviden összefoglalnám, hogy e három kép alapján milyen fontosabb tanulságokat vonhatunk le az isteni szeretetet illetően, melyek annak a szeretetnek a jellemzői, amelyet a keresztények példaképnek tekintenek.

Mégis, miféle szeretet?! III.

Mottó: “Ne hárítsd el, fiam, az Úr intelmét, és ne állj ellen a dorgálásának. 
Az Úr megfeddi azt, akit szeret, mint apa a fiát, akinek jót akar.” (Péld 3,11-12)

Nem tudom, kedves Olvasóim hallották-e már ezt a szó-szörnyet: “feminista teológus”. Ezzel az oximoronnal jellemzik magukat azok, akik (egyébként marxista eredetű) politikai meggyőződésüket (a nők a férfiak elnyomása alatt élnek, amely alól fel kell őket szabadítani) a Szentírás értelmezése során is elsődleges szempontként akarják érvényesíteni, és arra törekszenek, hogy a kinyilatkoztatott szövegeket “megtisztítsák” a patriarchális elemektől. A baj csak az, hogy ezzel megcsonkítják a kinyilatkoztatást, hiszen az, hogy a Szentírás milyen képeket alkalmaz Istenre, önmagában is fontos tanítást tartalmaz; ha a képeket nem vesszük adottnak, és nem azokból indulunk ki, akkor már nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit mond magáról az Isten, hanem arra, miként lehetne olyan az Isten, hogy el tudjuk őt fogadni. Csakhogy ez már nem hitből építkező teológia, hanem valamiféle szekuláris valláslélektan …

Mégis, miféle szeretet?! I.

Mottó: “Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást,
amint én szerettelek benneteket.
Senki sem szeret jobban, mint az,
aki életét adja barátaiért. ” (Jn 15,12-13)

A napokban hallgattam egy műsort, amelyben ún. tradicionalista keresztények szapulták az Egyházat, kiemelve, hogy szerintük az Egyház csak akkor hiteles, ha szigorú. Ezen alaposan elgondolkodtam, és azt hiszem, a kritikában van egy csipetnyi igazság. Nem mintha egyetértenék azzal, hogy a szigor egyenes arányban áll a szentséggel: ez a puritánok eretneksége, akik istenkáromló módon a maguk erkölcsi tisztasága révén akarnak üdvözülni, mintha ez lehetséges lenne. Az ugyanakkor kétségtelen, hogy sokan Istent egy jóságos nagybácsinak tekintik, aki elnéző szeretettel tekint bűneinkre, és csak ki kell mondani, hogy bízunk benne, máris egy csapásra mindent megold és mindenről gondoskodik, hogy felhőtlen buliként éljük meg az életet. Azt hiszem, ez utóbbi is eretnekség, és abból fakad, hogy az Isten szeretetét valami rózsaszín vattacukornak fogják fel, amely inkább bulikellék, mint a világ rendjét fenntartó Erő.

Fedett ügynökök V. – Úgysincs tétje?

Mottó: “Eljön ugyanis az Emberfia
Atyja dicsőségében, angyalai kíséretében,
és megfizet mindenkinek a tettei szerint.” (Mt 16,27)

Valljuk be, meglehetősen nehezen ragadjuk meg az Úr számunkra rendkívül összetett személyiségét, hiszen Benne a számunkra ellentétes tulajdonságok, mint például az igazságosság és az irgalom tökéletes egységben vannak. Míg korábban az igazságosság túlhangsúlyozása folytán Istent sokan egy, a Világ felett trónoló, szigorú bíróként képzelték el, akitől leginkább félni lehet, addig manapság inkább az a veszély fenyeget, hogy Istent egy elnéző öregapónak tekintjük, aki lábait egy felhő szélén himbálva elnéző mosollyal nézi csínytevéseinket, de végül úgyis mindent megbocsát. Pedig Isten irgalmasságától semmi sem áll távolabb, mint az az elvtelen cinkosság, amit ez az elképzelés a mélyben magában rejt.

Fedett ügynökök III. – Keep smiling?!

Mottó: “Bizony, bizony, mondom nektek:
Ti sírtok majd és jajgattok, a világ azonban örülni fog.
Szomorkodtok, de szomorúságotok örömre változik.” (Jn 16,20)

A Gonosz szívesen tetteti magát a Világosság Angyalának, és gyakran vegyíti a nyilvánvaló igazságot a nehezen ellenőrizhető hazugsággal, hogy tőrbe csalja az embert. Szívesen hangoztatja, hogy minden Isten akaratát tükrözi, ha ezzel hamis lelkiismeret-furdalást kelthet azokban az emberekben, akik a gonoszsággal és a szenvedéssel szembesülve elkeserednek vagy haragra gerjednek. Hiszen – úgymond – a keresztény ember mindig az Isten akaratában megnyugodva, szüntelen belső békességben és örömben éli az életét. Csakhogy ez ellentmond nemcsak a tapasztalatnak, de Isten igéjének is.

Fedett ügynökök II. – Mindenről Isten tehet?!

Mottó: “Az Úr gyűlöl mindent, ami rossz,
s azok sem szeretik, akik őt tisztelik.” (Sir 15,13)

Ahogy előző bejegyzésemben utaltam rá, a Gonosz szívesen dolgozik fedésben: lassanként csöpögteti az elménkbe a mérget, és a tőle származó mérgező gondolatok gyakran szentebbeknek tűnnek, mint amelyeket a kinyilatkoztatás forrásaiból merítünk. Persze a Gonosz szívesen felhasználja a Szentírás egy-egy kiragadott gondolatát is, hogy csapdát állítson nekünk, ahogyan azt Jézussal is tette a pusztában. Nekünk azonban ismernünk és szeretnünk kell annyira Isten Igéjét, hogy ezek a csapdák ne fogjanak meg.  A Gonosz szívesen hivatkozik az Isten mindenhatóságára, amelytől retteg és amelyre irigyen vágyik; ennek túlhangsúlyozása ezért már önmagában felkeltheti a gyanúnkat, hát még akkor, ha a rosszat is Isten portékájaként akarják ránk tukmálni.

Fából vaskarika?

Mottó:  “Jaj nektek, törvénytudók,
mert az emberekre elviselhetetlenül nehéz terheket raktok,
de magatok egy ujjal sem mozdítjátok a terhet.” (Lk 11,46)

Az elmúlt hetekben olvasgattam az Amoris laetitia… kezdetű enciklika kapcsán korábban kirobbant vitáról szóló cikkeket. Bevallom, kissé furcsa érzésem támadt: mintha a XVIII. századba kerülünk volna vissza, amikor a Jézus Társaságát a ferencesek feljelentették a pápánál az Európán kívüli misszióikban alkalmazott hittérítő módszereik, vagyis a helyi viszonyokhoz történő túlzott alkalmazkodásuk miatt (Kínában például a missziós siker érdekében a katolikus teológiai kifejezéseket a konfuciánus vallás hagyományos fogalmaival fordították le, az ősök tiszteletét beemelték a helyi katolikus liturgiába) a katolikus hit tisztaságának feladásával, a tridenti zsinat rendelkezéseinek megszegésével vádolva őket. Most van egy Assisi Szent Ferencről nevezett jezsuita pápánk, akit – jobb híján – a katolikus közvéleménynél jelentettek fel, hasonló vádakkal.

Oly’ nehéz a választás IX. – Maradjunk kapcsolatban!

Mottó: “Hagyjátok el tehát a hazudozást,
beszéljen mindenki őszintén embertársával,
hiszen tagjai vagyunk egymásnak.
Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek.
A nap ne nyugodjék le haragotok fölött. ” (Ef 4,25-26)

Előző bejegyzéseimben arról írtam pár gondolatot, hogy milyen tévutakat látok a fiatalok házasságra való felkészítésének bevett módszereiben. Írtam a keresztény individualizmus csapdájáról, a különneműek elszigetelésének káros voltáról, az egyetemes receptek hiányáról és a megfelelőségi vizsgálat félrevezető voltáról. Okkal merülhet fel hát sokakban, hogy ennyi bírálat után mi az, amit én magam kívánatosnak látnék. Vájt fülű Olvasóim, akik több írásomat is figyelmesen olvasták, persze már nyilván sejtik, hogy a kapcsolat-központú megközelítést tartom kívánatosnak; de mit is jelent ez a gyakorlatban?