Hús-vér evangélium V.

Mottó: “Nem annyira a hússal és a vérrel birkózunk,
hanem a fejedelemségekkel és hatalmasságokkal,
a sötétség világkormányzóival,
és az égben lévő gonosz lelkekkel.” (Ef 6,12)

Legutóbbi bejegyzésemben ott hagytam abba, hogy az emberi test és lélek a Szentírás szerint szorosan összetartozik, egyszerre jönnek létre, és közös az örökkévaló sorsuk is. Az emberi lélek ölt alakot az emberi testben, így az ember teste és lelke kölcsönösen alakítják egymás tulajdonságait, hiszen ugyanannak az emberi lénynek két vetületéről beszélünk. Ez mind nagyon szép, de mi jelentősége van ennek az elméleti megfontolásnak a mindennapi életünkre?

Mégis, miféle szeretet?! IV.

Mottó: “Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban,
amely Krisztus Jézusban volt.” (Fil 2,5)

Előző bejegyzéseimben röviden áttekintettem, mit mond Istenről és az isteni szeretetről (az agapéról) a Pásztor, a Jegyes és az Atya képe (aki a legutóbbi részt kihagyta, mert azt hitte, a feministákat ekézem benne, jól teszi, ha pótolja a mulasztását, mielőtt a mai részt elolvassa). Most röviden összefoglalnám, hogy e három kép alapján milyen fontosabb tanulságokat vonhatunk le az isteni szeretetet illetően, melyek annak a szeretetnek a jellemzői, amelyet a keresztények példaképnek tekintenek.

Átadólőszer nincs!

Mottó: “Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak,
az ifjak is összeeshetnek erőtlenül.
De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak,
szárnyra kelnek, mint a sasok.” (Iz 40,30-31)

Megvallom őszintén, sokáig nem teljesen értettem, hogy mit akar Jézus mondani a vőlegény elé siető tíz szűz példázatával. Az rendben van, hogy van öt okos, meg öt balga, és az okosak visznek tartalék olajat is, de valahogy az okosak nem tűnnek túl rokonszenvesnek, hogy a tartalék-olajukat maguknak tartogatják. Itt Jézus talán az egészséges önzésre tanít bennünket?

Közös ügyek

Mottó: “Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok.
Nem nevezlek többé szolgának benneteket,
mert a szolga nem tudja, mit tesz ura.” (Jn 15,14-15)

A mai evangéliumban a két testvér története hangzik el, amelyet az emberek többsége csak úgy ismer: a tékozló fiú története. Ezt a példabeszédet sokan, sokféleképpen elemzeték már, én most egy olyan vetületéről szólnék pár szót, amelyre Sári hívta fel a figyelmet, és ami engem személyesen is megérintett: az idősebb fiú szolgának érzi magát az apja mellett.

Obsitosok ünnepe?

Mottó: “Ne legyen nyugtalan a szívetek!
Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek!
Atyám házában sok hely van,
ha nem így volna, megmondtam volna nektek.” (Jn 14,2)

Ma Mindenszentek ünnepe van, amely tavaly óta már Magyarországon is (ismét) kötelező egyházi ünnep. A Mindenszentek ünnepét a népi hagyományban elnyomta a holnapi ünnep, a Halottak Napja, pedig valójában ez a nagyobb ünnep. Persze azért, mert sokan így gondolkodnak: szentek kevesen lesznek közülünk, de az biztos, hogy egyszer mindnyájan meghalunk. Azért gondolják így, mert téves elképzelésük van az életszentségről, és nem érzik magukban a lehetőséget arra, hogy szentekké váljanak. Pedig szentté válni nem is olyan  rendkívüli dolog: erről szól ez a mai ünnep.

Féljünk-e Istentől?

Mottó: “A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme.” (Péld.1,7.)

Van egy régi szavunk, amely kezd kiveszni nyelvünkből: az “istenfélő”. Noha ez a jelző alapvetően kedvező értékítéletet fejez ki, mégsem gyakran használjuk. Lehet, hogy azért, mert ritkán találkozunk olyan emberrel, akire ráillik, de még inkább azért, mert a félelemre utal, ami az általános felfogás szerint rossz. Kegyes hívek fel is szokták hozni János apostol levelét, amely szerint “A szeretetben nincs félelem” (1Jn.4,18); ha ez így van, és Isten szeret minket, és mi is szeretjük Őt, akkor hol van itt helye félelemnek? Tény ugyanakkor, hogy az Egyház a Lélek hét adománya közé sorolja az “Úr félelmét”. Az ateista pszichológusok erre is tekintettel állítják azt, hogy az Isten a neveléssel belénk oltott megfelelési kényszerből adódó névtelen szorongás megszemélyesítése, és a vallásos, különösen a keresztény hit e szorongás (helytelen) kompenzálásából adódó komplexus. (Nemcsak lelki betegek vagyunk tehát, de félre is kezeljük magunkat.)