Oly’ nehéz a választás IX. – Maradjunk kapcsolatban!

Mottó: “Hagyjátok el tehát a hazudozást,
beszéljen mindenki őszintén embertársával,
hiszen tagjai vagyunk egymásnak.
Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek.
A nap ne nyugodjék le haragotok fölött. ” (Ef 4,25-26)

Előző bejegyzéseimben arról írtam pár gondolatot, hogy milyen tévutakat látok a fiatalok házasságra való felkészítésének bevett módszereiben. Írtam a keresztény individualizmus csapdájáról, a különneműek elszigetelésének káros voltáról, az egyetemes receptek hiányáról és a megfelelőségi vizsgálat félrevezető voltáról. Okkal merülhet fel hát sokakban, hogy ennyi bírálat után mi az, amit én magam kívánatosnak látnék. Vájt fülű Olvasóim, akik több írásomat is figyelmesen olvasták, persze már nyilván sejtik, hogy a kapcsolat-központú megközelítést tartom kívánatosnak; de mit is jelent ez a gyakorlatban?

Keresztúton (VI.)

Mottó: “Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel,
hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett,
a bűntől azonban ment maradt.
Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához,
hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk,
amikor segítségre szorulunk.” (Zsid 4,15-16)

A legutóbbi alkalommal Jézus példáját vettük szemügyre, hogy Őt követve legyünk úrrá szenvedéseinken. Bizonyára sokan gondolhatták úgy, e sorokat olvasva, hogy hiszen Jézus mégiscsak az Isten Fia, szent ember volt, aki nyilván nagyobb lelkierővel rendelkezett, mint mi,  ráadásul szentsége folytán biztosan számíthatott az Isten oltalmára. De mi? Nem vagyunk különösebben szent emberek, még ha törekszünk is a jóra; nincs tehát semmiféle hivatkozási alapunk, ha Isten segítségét kérjük. Ráadásul a bűneink jellemünk pilléreit is aláásták, úgyhogy még ha Isten elég segítséget ad is, akkor sem tudjuk magunkat összeszedni annyira, hogy együttműködjünk kegyelmével, és a magunk részéről megtegyük azt, amit tőlünk vár el az Isten ahhoz, hogy megszabaduljunk szenvedéseinktől. Tényleg, mit is vár el tőlünk Isten a szenvedés idején? Hogyan is tekint a mi szenvedésünkre?